Tartalom

Többször tűnt már úgy, hogy amit látok, az valahol annak az eróziónak az alja lehet, ami talán száz éve kezdődött. Később azonban mindig kiderült, hogy van lejjebb és még mindig nem látszik a vége. Nap mint nap ártalmatlannak tűnő apróságok változnak meg és egy idő múlva azt vesszük észre, hogy a változás túlment azon, hogy el lehessen fogadni. Milyen területekről van szó? Az összesről, amit a tízparancsolat érint.

De ne csak azt nézzük, milyen pusztulást okoz az Isten akaratának (a kívánságairól, a fakultatív, extra plusszokról ne is beszéljünk) elutasítása. Közelítsük meg ezt a másik oldalról – mit ér az, ha ennek tökéletesen szeretnénk megfelelni? Vagy másként fogalmazva: mit ér Isten előtt az alázat? Natália Nővér Naplója érdekes választ kínál:

Míg Jézus beszélt, szemlélhettem egy bizonyos lélek alázatosságát. Az Üdvözítő megengedte, hogy a következőket közöljem: Láttam egy mélységes mély völgyet, ahonnan roppant lángnyelvek törtek elő. Hangot hallottam: „A legmélyebb völgyből tör elő a legnagyobb tűz.” Megértettem, hogy a völgy az alázatos lélek, a tűz pedig az istenszeretet. (Natália I)

Minden keresztény erény az alázatra épül – erről még bővebben lesz szó. Ennek fényében meglepőnek tartom, hogy eddig magyarul egyetlen olyan gyakorlatias művet sem találtam, ami arról szólna, hogyan lehetne ezen a téren fejlődni. Az is lehet persze, hogy elkerülte a figyelmemet…

Úgy éreztem, hogy ha sok mindent el szeretnék érni és szeretnék nagyon jól gazdálkodni a talentumaimmal, akkor ez megkerülhetetlen: kell valami, ami irányt mutat ezen a területen. Valami, ami nem túl elvont, nem túl unalmas, hanem amennyire csak lehet gyakorlatias és lényegre törő.

Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy arra, amit itt olvashatsz, mindez igaz. Mindenesetre próbáltam így összeállítani. Sokat merítettem Jacob Hudgins Humility Practice c. könyvéből, melyet e témában a legjobbnak tartok. Idéztem továbbá azokból a forrásokból is, melyeket az utolsó oldalon feltüntettem.

Kinek íródott mindez? Elsősorban magamnak, nekem volt rá leginkább szükségem. És ha már elkészült, arra gondoltam, hogy megosztom bárkivel, aki úgy érzi, szüksége lehet rá.

Nem az a lényeg, hogy az itt leírt összes tanácsot tökéletesen gyakorold – az úgysem fog menni. Mindig lesz valamilyen hiba vagy tökéletlenség. A lényeg röviden annyi, hogy tégy meg mindent, ami tőled telik, a többit pedig bízd Istenre.

Aki azt hiszi,

hogy alázatos,

az biztosan nem az.

Az alázat mindig azt segíti, ami igaz, szép és jó, míg a büszkeség ugyanezt akadályozza – többnyire alig észrevehető módon. Az alázat nem az erények királya, hanem a mindig ottlevő bolond, aki a királyt a helyére rakja.

Az alázat fontosságát leginkább annak hiánya mutatja meg. Különösen igaz ez egyes kirívó esetekben. Egy ezek közül Liao Csien-Cung-nak a története, aki a tajvani TransAsia légitársaság egyik utasszállító gépének volt a kapitánya. A gép 2015 februárjában végzetes hibák sorozata miatt lezuhant. Bár a nyomozás legfőbb bűnösnek a légitársaságot jelölte meg, a kapitánynak döntő szerepe volt a katasztrófában.

Fény derült arra, hogy Liao Csien-Cung-ot az elsőtiszti tanfolyam során gyenge eredményei és képességei miatt a China Airlines eltanácsolta. A pilóta később a TransAsia fapados légitársasághoz jelentkezett, ahol sikeresen végzett. Elsőtisztként kezdett repülni, majd 2014-ben kapitányi képzésre került. Itt azonban nagyon rosszul szerepelt, és súlyos tudásbeli hiányosságokra derült fény. Ennek ellenére kapott még egy lehetőséget és egy újabb képzés után sikeresen levizsgázott.

Ezután megkezdte a forgalmi képzést, immár utasokkal teli járatokon, kapitányok felügyelete mellett. Itt oktatói szintén többször elmarasztalták, de sosem buktatták meg, így végül megkapta a kapitányi rangot és beosztást.

A TransAsia új gépeket szerzett be, melyekre kötelező átképzési programot szerveztek, így Liao Csien-Cung is elvégezte a tanfolyamot. Ennek zárónapján az oktató két nagyon fontos mondatot írt a pilóta teljesítménylapjára: még több képzésre van szüksége, illetve újra kell vizsgáznia a felszállás utáni hajtóműhiba témakörében. Az értékelés ellenére a pilótát átképzettnek minősítette a TransAsia, így Liao Csien-Cung immár kapitányként repülhetett.

2015 február 4-én az általa irányított gép négy rutinrepülésre készült Tajpej és Csinmen között. Az első két repülés problémamentes volt. A harmadik felszállás után azonban észlelték, hogy nem működik az automatikus felszállási teljesítményt szabályozó rendszer (ATPCS). Bár a kapitány, Liao Csien-cung elismerte, hogy ezen a típuson ilyenkor nem szabad felszállni, mégis a felszállás folytatása mellett döntött. Nem sokkal később az ATPCS-rendszer azt érzékelte, hogy elromlott a jobb oldali hajtómű. A kapitány azonban úgy határozott, hogy kikapcsolja a robotpilótát, és kézi irányítással személyesen vezeti a gépet. Ezt további, megmagyarázhatatlan döntések követték, melynek eredményeként a gép zuhanni kezdett. A Kilung-folyó felé fordult, amely fölött egy autópálya hídja húzódott. A zuhanó repülőgép balra dőlve elhaladt a híd felett, a bal szárnyvégével kettévágott egy taxit, majd átszakította a híd betonkorlátját. A gép ezután a hátára fordult és a viszonylag sekély vízbe csapódott. Az ütközéstől több darabra tört a gép törzse és 39 ember azonnal meghalt. A halottak között volt mindhárom pilóta is.

Felmerül a kérdés: ha a kapitány a katasztrófa előtt annyiszor szembesült a hiányosságaival vajon miért döntött mégis úgy, hogy ezen a pályán marad? Miért kockáztatta a maga és mások életét? A válasz egyszerű: a büszkesége miatt. Nem volt hajlandó beismerni, hogy alkalmatlan erre a feladatra.

Bár nem ilyen látványosak és nem követelnek ennyi életet, nap mint nap találkozunk hasonló esetekkel a hazai utakon. Sokan vannak, akik a kapitányhoz hasonlóan nem néznek szembe a tényekkel, szemet hunynak alkalmatlanságuk felett és tragédiát okoznak. Itt is az alázat hiánya áll a háttérben.

És ha a magunk háza körül szétnézünk, bizony ott is azt tapasztaljuk, hogy hányszor és hányszor a büszkeségünk miatt ment rosszul valami. A büszkeség felülbírálta a józan észt és az alázat hiánya – ha nem is tragédiát – de kárt vagy kellemetlenséget okozott.

Ugorjunk egy kicsit előre az időben és nézzünk meg két másik történetet.

A 16. században Néri Szent Fülöpöt annyira szerették Krisztus iránti buzgalmáért és Róma lelki megújulásában játszott szerepéért, hogy „Róma apostola” néven vált ismertté. Annyira vidám természetű volt, hogy a vidámság védőszentjeként is ismerik. Mégis, amikor a hit védelméről volt szó – és a hamis alázat felszámolásáról – komolyan állt a dolgokhoz.

A huszadik század nagy katolikus pszichológusától, Henri Joly-tól származik az alábbi elbeszélés.

Egyszer a pápa megkérte Fülöpöt, hogy keressen fel egy zárdát. Azt szerette volna megtudni, hogy az egyik nővér valóban magánkinyilatkoztatásokat kap-e. Esett az eső, de Fülöp mégis elment egy öszvéren a zárdába. Miután megérkezett, odavezették hozzá a nővért, akiből csak úgy áradt a kedvesség. A fáradt, átázott pap helyet foglalt és megkérte a nővért, hogy segítsen lehúzni a csizmáját. Amikor a nővér megvetően válaszolt, nem tartott sokáig, hogy levonja a következtetést. Fogta a kalapját és visszament a Vatikánba. Elmondta a Szentatyának, hogy akitől ennyire távol áll az alázat, az nem rendelkezhet azokkal a kegyelmekkel, amelyeket neki tulajdonítanak.

Joly egy másik történetet is elmond egy papról. Az atyának Szent Fülöphöz hasonlóan meg kellett vizsgálnia, hogy egy nő valóban rendkívüli kegyelmekben részesül-e, mint azt állította. „Maga szent, ugye?” kérdezte tőle. „Így van atyám.” hangzott a válasz. Több kérdésre nem is volt szükség. Az alázat uralkodik a büszkeség felett – az igazi szentek esetében.

Mit is mondott Fr. Cajetan Mary da Bergamo? Idézem:

„A Mennyországban sok olyan szent van, aki a földön soha nem adott alamizsnát; szegénységük miatt nem tehették. Más szentek nem sanyargatták magukat; gyengeségük felmentette őket. Sok olyan szent is akad, aki nem volt szűz; más hivatást kaptak. De olyan szent egy sincs, aki ne lett volna alázatos.”

A huszadik század egyik kiemelkedő teológusa, Reginald Garrigou-Lagrange egy szemléletes képpel mutatja be az alázat fontosságát. A keresztény lelkiség fejlődését egy szentély építéséhez hasonlítja. A szentély alapja az alázat, az alázat pedig egy szilárd sziklán nyugszik, aki Jézus Krisztus. Az alázatra épül a hit és a remény oszlopa, melyek a legfőbb erényt, a szeretet kupoláját tartják. Az oszlopokhoz a négy sarkalatos erény – az okosság, igazságosság, erősség és a mértékletesség – zsanérként fogja az ajtókat, melyek a Szentlélek számos egyéb erényéhez és ajándékához vezetnek.

A Szentlélek ajándékait tehát csak az alázatos lelkek tudják befogadni. Alázat nélkül nincs fejlődés a lelki életben. A büszke, öntudatos lelkekről leperegnek a kegyelmek, így semmi hasznuk nincs belőlük. A saját erejükre támaszkodnak és sehova sem jutnak, mivel az emberi erő véges, és Isten erejéhez képest sehol sincs.

Ki alázatos?

C.S. Lewis szerint:

„Ne hidd, hogy ha egy igazán alázatos emberrel találkozol, akkor az olyan lesz, mint akit a többség annak nevezne. Viselkedése nem lesz megnyerő vagy mézesmázos, aki azt hajtogatja, hogy ő persze senki. Valószínűleg csak annyit látsz, hogy egy vidám, intelligens ember, akit valóban érdekel az, amit mondasz. Ha viszont mégsem kedveled őt, az azért lesz, mert egy kicsit irigykedsz arra, aki látszólag ilyen könnyen éli az életét. Nem az alázat jár majd az eszében; egyáltalán nem fog magára gondolni.”

Az alázatos ember nem magára gondol, mivel valami sokkal fontosabb foglalkoztatja: az, hogyan tudná Istenét minél inkább szeretni és szolgálni.

Felismeri, hogy nincs olyan, ami az övé lenne, amire büszke lehetne. Hogy amivel rendelkezik, az Isten ajándéka és elszámolással tartozik azért, ahogyan ezeket az ajándékokat használja. Emiatt semmire sem büszke, hanem állandóan azon gondolkozik, hogyan tudná még tökéletesebben teljesíteni Isten akaratát.

Ha már ennyi szó esett az alázatról – mégis, mit értünk alatta?

Nem keresztényként az alázat az a felfogás vagy hozzáállás, amikor hiányzik belőlünk a büszkeség, nem tulajdonítunk magunknak annyi jelentőséget, hogy magunkat mások fölé helyezzük.

Keresztényként az alázat az embernek Istenhez való viszonyát jellemzi.

Az abszolút gőg vagy abszolút büszkeség, amikor az ember magát állítja a középpontba és Istent elutasítja.

A tökéletes alázat, amikor Istent állítjuk a középpontba és szabad akaratunkat teljesen átadjuk Neki. Beismerjük, hogy Nélküle képtelenek vagyunk fejlődni és teljes mértékben átengedjük neki az irányítást. Nem csak parancsainak betartására törekszünk, hanem a kívánságait is teljesíteni próbáljuk. Parancsait (első körben) a tízparancsolat jelenti. Kívánságait legegyszerűbben úgy lehetne összefoglalni, hogy minden plussz, ami a tízparancsolaton kívül esik (pl. a kettős nagykilenced, szentségimádások, az irgalmasság cselekedetei stb.) Mivel emberi gyarlóságunk miatt mindig követünk el hibákat, a tökéletes alázatra csak törekedni tudunk, elérni sohasem fogjuk.

Mindig valahol a két véglet, az abszolút gőg és a tökéletes alázat között vagyunk, és törekvéseinkben minél inkább Istenre hagyatkozunk, annál közelebb tudunk kerülni az ideális állapothoz.

Az alázatban fejlődés nem merül ki egy egyszerű felajánlásban, melynek során szabad akaratunkat felajánljuk Istennek és arra kérjük, hogy vegye át teljesen felettünk az irányítást. Ezt nagyon szívesen fogadja, de nem azt jelenti, hogy a munkától mentesítene. Éppen ellenkezőleg, ez csak az első állomás lehet egy hosszú úton. Ehhez az úthoz kíván segítséget nyújtani mindaz, amit itt olvashatsz.

A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe. A Szentáldozás alatt felfoghatatlan szépségében megláttam az Istenanyát. Rám mosolygott, s azt mondta: „Leányom, Isten megbízott, hogy egyedülálló, különleges módon édesanyád legyek. Azt szeretném, ha te is különleges módon gyermekem lennél. Legkedvesebb leányom, azt szeretném, ha főleg három erényt gyakorolnál, melyek nekem a legkedvesebbek, és Isten előtt a legdrágábbak. Ezek: először is – alázat, alázat és még egyszer alázat. A második erény: a tisztaság. A harmadik: az istenszeretet. Mint leányomnak, főleg e három erényben kell tündökölnöd.”

E szavai után szívére ölelt, és eltűnt. (Faustina: 1414–1415)

2. Tégy egy felajánlást

Szóval hogyan is hangzik az a felajánlás és miért ajánlott megtenni ? Nagyon egyszerűen azért, mert ennek során Istenre bízzuk magunkat. És mint tudjuk, a bizalom az az edény, amellyel a kegyelmekből a legtöbbet meríthetjük. (Faustina 1578)

Nagyon egyszerű dologról van szó, tedd ugyanazt, mint amit Faustina nővér is tett annak idején. Még papírra írogatnod sem kell, elég ha magadban elmondod, amit alább olvashatsz. Lényeges viszont, hogy komolyan gondold.

„… írd fel egy tiszta lapra ezeket a szavakat: mától fogva nem létezik saját akaratom, s húzd át azt. A másik oldalra írd fel a következő szavakat: mától fogva Isten akaratát teljesítem mindenben, mindig és mindenhol. Ne félj semmitől, a szeretet erőt ad, s megkönnyíti a végrehajtást. (Faustina 372)

Megteheted mindezt alaposabban is a Felajánlás kilenceden keresztül. Ha esetleg nem vagy jártas a kilencedek világában: 9 egymás utáni napon kell elmondani minden nap azt, amit a kilenced éppen előír. Az utolsó oldalon megtalálod a Felajánlás kilencedet.

3. Valld be, ha bűnt követtél el

A keresztények tudják, hogy a bűn létezik – és a bűn rossz dolog.

Mások bűneit megvallani könnyű. Látjuk, hogy bűnöket követnek el és a médiákban előszeretettel számolnak be mások bűneiről – de a saját bűnünk az más. Talán hajlandóak vagyunk elismerni, hogy mi is vétkeztünk – csak valamikor régen és a részletekről hallgatunk. Inkább kifogásokat keresünk, másokat hibáztatunk, és indokokat sorolunk fel, hogy miért viselkedünk így.

Még a gonosz Áháb király is megalázkodik és beismeri bűnét, amikor Illés próféta közli vele Isten tervét Nábót meggyilkolása miatt. „Megszaggatta ruháit, zsákruhát öltött, böjtölt, zsákruhában feküdt, és csüggedten járt-kelt.”

(1Kir 21,27).

Viselkedése annyira lenyűgöző, hogy maga Isten jegyzi meg: „megalázta magát előttem” (1Kir 21,29).

Alázatot akkor gyakorlunk, ha nem teszünk úgy, mintha minden normális lenne és megvalljuk a bűneinket.

A bűnök megvallására a gyónás szolgál. A gyónáshoz alázatra van szükség, amelyet Isten nemcsak azzal jutalmaz, hogy a bűneinket megbocsátja, hanem azzal is, hogy újból megnyitja kegyelmei szabad áramlását lelkünkbe.

… Még szeretnék három szót mondani annak a léleknek, aki elhatározta, hogy életszentségre törekszik, és azt akarja, hogy a gyónásai gyümölcsözőek, vagyis hasznosak legyenek.

Első a teljes őszinteség és nyíltság. A legszentebb és legbölcsebb lelkiatya sem adhatja a léleknek erőszakkal azt, amit akar, ha a lélek nem nyílt és őszinte. Az őszinteség hiánya és a lelki elzárkózás nagy veszélybe sodorhatja a lelket. Az ilyen lélekkel maga Jézus sem érintkezik magasabb szinten, mert tudja, hogy ez a lélek ezekből a különleges kegyelmekből semmi hasznot sem merítene.

Második az alázat. A gyónás szentsége nem használ kellőképp a léleknek, ha nem alázatos. A gőg sötétségben tartja a lelket. Nem tud és nem akar alaposan elmélyedni nyomorúságos voltában, álarcot ölt, s elkerüli mindazt, ami meggyógyíthatná.

A harmadik az engedelmesség. Semmilyen győzelmet nem arathat az engedetlen lélek, még ha közvetlenül Jézus maga gyóntatná is. A legtapasztaltabb gyóntató sem tud segíteni az ilyen léleknek. Az engedetlen lélek vesztébe rohan, nem halad előre a tökéletesedés útján és nem igazodik el a lelki életben. Isten bőségesen elárasztja kegyelmeivel a lelket, de csak akkor, ha engedelmes. (Faustina 1602)

„Amikor a szentgyónáshoz közeledsz, tudd, hogy én magam várok rád a gyóntatószékben. Csak elrejtőzöm a pap alakjában, de magam hatok a lelkekre. Itt találkozik a lélek nyomorúsága Isten irgalmával. Mondd meg a lelkeknek, hogy az irgalomnak ebből a forrásából csak a bizalom edényével meríthetnek. Ha nagy lesz a bizalmuk, az én nagylelkűségem is határtalan lesz. Kegyelmem bősége az alázatos lelkeket árasztja el. A gőgösök szegények és nyomorultak maradnak, mert kegyelmeim elkerülik őket, s az alázatosaknak jutnak.” (Faustina 113)

4. Imádkozz valakiért

Nap mint nap annyi megfáradt arccal találkozunk és érezzük, hogy segítségre van szükségük. Ki tudja hogyan, de vannak akik érzik, hogy esetenként az örök üdvösség foroghat kockán. Ha azt látnánk, hogy valaki fuldoklik, nemde sietve a segítségére sietnénk és a vízbe ugranánk? Pedig ekkor nem az örökkévalóság a tét.

Nem azzal kell foglalkozni, hogy mennyit érhet az értük mondott rövid ima. Csak tegyünk valamit. Ennyi a lényeg.

Másokért imádkozni nehéz. Sokkal inkább magunkkal vagyunk elfoglalva, a saját szükségleteinkért imádkozunk inkább. Kéréseink magunk felé irányulnak, emiatt furcsának érezzük, hogy másokért is imádkozzunk.

Gyakorold az alázatot. Imádkozz valakiért, különösen ha látod, mennyire szüksége van rá.

„Megismersz?” – kérdezte tőlem egyszer egy szenvedő lélek. Kénytelen voltam nemmel válaszolni.

„Próbálj csak visszaemlékezni! 1932-ben vonattal mentél Hallba, azon a vonaton utaztam én is.”

Most már emlékeztem: volt ott egy ember, aki hangosan szidta az egyházat és a vallást. Bár akkor még csak 17 éves voltam, összeszedtem minden bátorságomat, és megmondtam neki, hogy ő nem jó ember, ha a szent dolgokról ilyen gyalázatosan beszél. „Túl fiatal vagy ahhoz, hogy kioktass!” – vetette oda.

„De mégis okosabb, mint maga!” – válaszoltam. Erre nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Amikor leszállt a vonatról, arra kértem az Üdvözítőt, ne hagyja elveszni ezt a lelket. „Ez az ima mentett meg” – mondta a lélek, „különben a kárhozatra jutottam volna.”

„Ne foglalkozz azzal, hány lelket mentettél meg. Én, Jézus, a lelkek üdvözítője, jegyzek minden megmentett lelket. Az örökkévalóságba való bevonulásod pillanatában ezt is leolvashatod a kegyelemtábláról. Ezek a lelkek majd hálásan mutatkoznak be neked, és az örök boldogságban köszöntenek. Édes Leányom! Isteni akaratom szerint, a lelkek megmentése legyen legfőbb gondod, egyetlen életcélod. Mennyei Atyám előtt az ember élete a lelkek megmentése nélkül csak üres lap.” (Natália I)

5. Ismerd be, ha nem tudsz valamit

Senki sem szeret tájékozatlannak tűnni. Mégis előfordulnak olyan témák, amelyekről nagyon keveset tudunk – tapasztalat, végzettség vagy egyéb hiányában. Nagy a kísértés, hogy hiányosságunkat színleléssel vagy okoskodással hidaljuk át, megpróbálva meggyőzni másokat arról, hogy többet tudunk, mint valójában.

Alázatot akkor gyakorlunk, ha hajlandóak vagyunk beismerni tudatlanságunkat.

A bölcsesség felé vezető út annak elismerésével kezdődik, hogy vannak hiányosságaink és segítségre van szükségünk ahhoz, hogy helyesen lássunk.

Nehéz beismerni, hogy nem tudunk valamit, mert félünk, hogy elveszítjük mások megbecsülését.

Amikor először kezdtem prédikálni, azt hittem, úgy kell viselkednem, mintha mindent tudnék és értenék. Minden kérdésre válaszolnom kellett, minden szöveget meg kellett magyaráznom és minden fogalmat meg kellett értenem. Féltem, ha bevallom, hogy nem tudok valamit, elveszítem a tiszteletet. Mire jó az olyan prédikátor, aki ezt nem tudja? Az viszont kínos helyzetekhez vezetett, amikor úgy tettem, mintha tudnék valamit, amiről fogalmam sem volt. Meglepő módon azt tapasztaltam, hogy az emberek értékelik az őszinteséget, amikor bevallottam, hogy bizonyos dolgokon nem gondolkodtam, nem értem őket teljesen és nem tudok kielégítően elmagyarázni egyes részeket.

Minden alkalommal, amikor beismerjük, hogy nem tudunk valamit, alázatot gyakorlunk és bevalljuk alkalmatlanságunkat. Többé nem kell lenyűgöznünk az embereket és nem kell minden témában szakértőnek lennünk. Szabadok vagyunk, hogy tanuljunk és meghallgassunk másokat. Lehetnek olyan észrevételeik, amelyek a hasznunkra lehetnek. Nem kell lenézni őket, és ha ők lenéznek minket, akkor ez az ő hibájuk.

6. Böjtölj

Az alázat kihívást jelent azoknak, akik elvárják, hogy mindent azonnal megkapjanak, amit csak akarnak. Ekkor ugyanis a vágyaink irányítanak minket, melyeket teljesíteni kell. Könnyen meggyőződésünké válik, hogy megérdemeltük, amit megkívántunk. Úgy érezzük, hogy jogunk van valamihez és megdöbbenünk, ha nem kapjuk meg.

Az ilyen hozzáálláson változtatni tudunk, ha rákényszerítjük magunkat a nélkülözésre.

Miért nehéz ez?

A böjt nehéz, mert szeretünk enni. Kialakítjuk a szokásainkat, bizonyos időpontokban eszünk – akár éhesek vagyunk, akár nem – és ezeken a szokásokon nehéz változtatni. A legtöbb ember hozzászokott ahhoz, hogy a kedvenc ételei rendelkezésre állnak. Egész évben van friss gyümölcs és minden napra akad valamilyen finomság. Hátborzongató a hasonlóság a példabeszédben szereplő gazdag emberrel, aki „minden nap fényes lakomát rendezett” (Lk 16,19). Az állandó gazdag választék könnyen feledteti, hogy a világ nagy része éhezik. Annyira hozzászoktunk az élvezetekhez, hogy már természetesnek tartjuk őket – legfeljebb a hiányuk tűnik fel.

A böjt kényelmetlen. Éhségérzetet tapasztalunk és nyűgösek leszünk, fájhat a fejünk. Önként vállalkozunk egy kellemetlen dologra valami mélyebbre törekedve.

A böjt nehéz, mivel nem csak magunkkal kell megküzdenünk, hanem mások kritikájával is. A társadalom nem nézi jó szemmel. Ha a munkánk miatt nem eszünk vagy éppen diétázunk, akkor rendben van. Ha viszont önként böjtölünk, akkor észreveszik és zaklatnak, megpróbálnak lebeszélni minket vagy felhívják ránk a figyelmet. Furcsának tartják az egészet.

Ez még a keresztények körében is előfordul. Sok keresztény azzal érvel, hogy a keresztényeknek nem szabad böjtölni. Ez meglepő, tekintve, hogy Jézus utasításokat adott tanítványainak a témában (Mt 6,16-18), és ígéretet tett arra, hogy tanítványok böjtölni fognak, miután ő már nem lesz velük (Mt 9,15). Ennek ellenére sok keresztény elavult, nevetséges dolognak tartja, hogy egyesek még böjtölnek.

Hogyan segít a böjt az alázatban?

A böjt alázatra nevel, mivel ellentmond annak, hogy mindig azt tegyük, amit akarunk. Arra emlékeztet, hogy vannak fontosabb dolgok, mint a kényelem és az elégedettség. Létezik olyan idő, amikor az Istenhez kell fordulnunk és egyéb dolgainkat félre kell tennünk. A lelki prioritások előtérbe kerülnek a testiek rovására.

A böjt segít abban, hogy visszanyerjük magunk felett az uralmat. A modern ember egyik legnagyobb problémája: képtelen megtagadni a vágyait. A test és a vágyak rabszolgáivá váltunk. Ha valakiknek élen kellene járni abban, hogy harcoljanak e rabszolgaság ellen, azok éppen a keresztények. Ehelyett inkább csak nassolgatunk és ráteszünk egy lapáttal az egészségügyi problémáinkra. Hiányzik belőlünk az önfegyelem, hogy az ösztöneinkre nemet mondjunk, még ha rövid időre is. És ha valaki böjtölésre szólít fel, akkor hevesen tiltakozunk.

A büszkeségünk dolgozik a háttérben.

A történelem során az éhség mindig gyakoribb volt, mint a bőség. A böjt segít abban, hogy megtapasztaljuk törékenységünket, azt, hogy mennyire rászorulunk az anyagi javakra és milyen ingerültté tud tenni az éhség. Ezek a tapasztalatok közelebb segítenek a valósághoz: a jelenkor bősége Isten ajándéka, nem pedig megérdemelt dolog. Ahogy egyre jobban tudatában vagyunk ennek, egyre hálásabbak leszünk Istennek a gondviselésért és egyre alázatosabbak leszünk.

Isten és az ő céljai a legfontosabbak. Miért van az, hogy Isten dolgait néha elhanyagoljuk, míg az evést soha?

Gyakorold az alázatot. Böjtölj és használd fel az időt arra, hogy Istenre koncentrálj.

A böjtnek ésszerűnek kell lennie. Csak a kezdők nem esznek semmit. Hamar rájönnek, hogy ez így nem megy, mivel dolgozni sem tudnak. Abbahagyják mondván, hogy ez lehetetlen.

Lehet böjtölni kenyéren és vízen úgy, hogy napközben csak háromszor eszünk. Előfordulhat viszont, hogy még ezt sem tudjuk vállalni. Nem az a lényeg, hogy mindenáron valamilyen lehetetlen dologra vállalkozzunk. Tehetjük azt is, hogy ha megéhezünk, beállítunk fél órára egy jelzést és csak ezután kezdünk el enni. Mivel ez nem túl hosszú idő, akár naponta is végezhetjük. Ha pedig végképp nem megy egyik formában sem, választhatunk valamilyen egyéb lemondást; nem internetezünk vagy valami másról mondunk le. A böjtnek számos formája létezik, a kérdés csak az: akarunk-e tenni valamit.

7. Olvasd a Bibliát

Hogyan válhatsz új emberré? Hogyan kezdhetsz el másképp gondolkodni? A kapcsolatok alaptörvénye a következő: amilyen emberekkel töltöd az időt, olyan emberré fogsz válni. Ha zsémbes emberekkel töltöd az időt, egyre zsémbesebbé válsz te is. Ha boldog emberekkel töltöd az idődet, egyre boldogabb leszel. Ha alázatosabbá szeretnél válni, tölts több időt Jézus Krisztussal, aki kapcsolatot szeretne veled teremteni. Azt szeretné, hogy tölts vele időt imádságban és Igéjének olvasása által. Ő alázatos és ahogyan egyre jobban megismered, úgy válsz egyre inkább hasonlóvá hozzá.

Senki nem tehet semmit alázatosabban, mint Jézus, aki azért jött a Mennyből a Földre, hogy emberré váljon. Értünk éljen, életét adja értünk, és feltámadjon értünk. Ha időt töltesz vele, alázatosabbá válsz és ez építeni fogja a kapcsolataidat.

A gondolkodó emberek beleszeretnek a Bibliába, amikor hívővé válnak. Szeretik tanulmányozni ezt a könyvet. Nincs még egy ilyen könyv a világon. Tartalmazza az élet nagy kérdéseire a válaszokat, például arra, hogy „Ki vagyok én? Hová tartok? Mi az élet célja? Számít-e az életem? Mi a múlt? Mi a jövő? Honnan származom?”. A gondolkodók szeretik tanulmányozni a Bibliát. A Zsoltárok 119,97 szerint: „Mennyire szeretem törvényedet! Egész nap rajta elmélkedem!”

Gyakorold az alázatot. Olvasd a Bibliát.

8. Válaszd az utolsó helyet

Ugye ismerős a példabeszéd, amelyet Jézus akkor mondott, amikor ebédelni hívták és látta, hogy a körülötte lévő zsidók a főhelyekért küzdenek? Akkoriban ezek a helyek az elismerés fontos mutatójának számítottak.

„Ha valaki meghív lakodalomba, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyet! – akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. Ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! – s akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, az felmagasztaltatik.” (Lk 14,7-11).

Amikor az emberek elismerésére vágyunk, nehezünkre esik azt látni, hogy mások elismerésben részesülnek. Legyen szó bármiről, úgy érezzük, nem érdemlik meg (vagy legalábbis nem annyira, mint mi).

A klasszikus bibliai példa erre Hámán, az ókori Perzsia egyik kiemelkedő királyi tisztviselője, aki viszályba keveredett egy Márdokeus nevű zsidóval. A király tudtára jut, hogy Márdokeus leleplezett egy ellene irányuló összeesküvést, de ezért semmilyen jutalmat nem kapott. Megkérdezi hát Hámánt, hogy mit kellene tenni azzal, akit a király megtiszteltetésben akar részesíteni. Gőgjében Hámán azt hiszi, hogy róla van szó és felsorolja milyen ajándékokat és dicséretet szeretne kapni. Amikor pedig a király ezekkel Márdokeust tiszteli meg, „Hámán szomorúan és fejét betakarva sietett a házába” (Esz 6:12). Hámán elismerésre törekszik, de ehelyett megszégyenül, míg Márdokeus alázatát a király (és Isten) megáldja.

Miért nehéz elfoglalni az utolsó helyet?

Azért, mert a világban gyakran nem azt látjuk, hogy a gőgösöket megalázzák, az alázatosakat pedig felemelik. Épp ellenkezőleg, a büszke embereket megjutalmazzák gőgjükért. Ők érvényesülnek és foglalják el a legjobb helyeket. Ragaszkodnak a tisztelethez – és meg is kapják. Kísértésbe esünk, hogy Jézus szavai csak szép közhelyek és az a benyomásunk, hogy a világ valójában nem így működik.

Hagyd, hogy mások előtted járjanak, jobb helyekre üljenek, magukhoz ragadják a szót, dicsekedjenek, figyelmen kívül hagyjanak vagy megvetően beszéljenek rólad. Jézus éppen azt szeretné látni, hogy ezt elfogadod.

Gyakorold az alázatot. Válaszd az utolsó helyet.

9. Hallgasd meg a másikat

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy igazunk van. Véleményünk és gondolataink magától értetődően helyesnek tűnnek. Annak lehetőségét, hogy esetleg tévedünk, inkább elhessegetjük és nincs türelmünk mások véleményét meghallgatni.

Büszkeségünk elutasítja a tévedés lehetőségét. Az alázatos ember azonban figyelembe veszi, amit neki mondanak.

Miért nehéz ez?

Elsősorban azért, mert azt hisszük, nekünk van igazunk. Gyakran nem azért hallgatunk meg másokat, hogy figyeljünk az érveikre, hanem hogy megcáfoljuk azokat. Csak arra várunk, hogy befejezzék a mondanivalójukat és újra megszólalhassunk. Az alázatos ember viszont feltételezi hogy tévedhet, és csendben átgondolja, amiről szó van.

Mások véleményét azért nehéz figyelembe venni, mert fennáll annak a lehetősége, hogy tévedünk. Sőt még az is, hogy már régóta tévedésben élünk. Lehet, hogy vissza kell vonnunk valamit, amit a múltban mondtunk. Lehet, hogy be kell ismernünk, hogy nincs igazunk. Ennek hatására úgy érezzük, legjobb, ha marad minden a régiben. Miért is nehezítenénk feleslegesen a dolgunkat? Valószínűleg úgyis igazunk van.

Hogyan segít ez az alázatban?

A másik oldal figyelembevétele ott kezdődik, hogy beismerjük: nem tudunk mindent (ld. 3. fejezet). Hiányosságaink komoly problémákat okozhatnak. Mi történik akkor, ha valamilyen fontos dologban tévedünk? Mi van akkor, ha ostobaságunk miatt olyan döntést hozunk, amely majd az egész életünkre kihat?

Ha odafigyelünk másokra, a problémánkra olyan megoldást vehetünk észre, amire nem is gondoltunk. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha nem viselkedünk nagyképűen, nem kioktatni akarunk, hanem tanulni. Nem a gőg, hanem az alázat szellemében viszonyulunk másokhoz.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezután minden ostoba locsogást meg kell hallgatnunk. Azt sem jelenti, hogy mindent úgy kell elfogadnunk, mintha igaz lenne. Ellenkezőleg, át kell gondolnunk azt, amit hallunk, hogy eldöntsük, érvényes-e ránk nézve. Arról van szó, hogy ha önteltségünk miatt nem vesszük figyelembe a másik oldalt, a hasznos gondolatok el sem jutnak hozzánk.

Lehet, hogy a véleményük megismerése után arra a következtetésre jutunk, hogy nekünk van igazunk.

De az is kiderülhet, hogy tévedtünk.

Gyakorold az alázatot. Hallgasd meg a másikat.

10. Nem értesz egyet? Tedd udvariasan!

Nem mindenkivel értünk egyet. Számos témában határozott véleményünk van; a sporttól a hobbikon át a vallásig. Nem valószínű, hogy találunk valakit, aki teljesen egyetért velünk mindenben; aki bármely kérdésben a mi álláspontunkat képviseli.

Gyakran arrogánsak leszünk, ha a sajátunktól eltérő véleményt hallunk, mivel meg vagyunk győződve arról, hogy nekünk van igazunk. Úgy érezzük, nem az a dolgunk, hogy meghallgassuk a másikat (ld. 7. fejezet), hanem hogy oktassunk. Meg kell mutatnunk nekik, hogy mennyire tévednek. A helyükre kell tennünk őket.

Ha alázatosak akarunk lenni, meg kell tanulnunk, hogyan fejezzük ki magunkat udvariasan, ha nem értünk egyet valakivel.

Miért nehéz ez?

Amikor eltér másoktól az álláspontunk és belefeledkezünk a vitába, jobban érdekel az, hogy igazunk legyen, mint az, hogyan viszonyuljunk a másikhoz. Néha úgy érezzük: nem szabad udvariasnak lennünk, mivel ez annak a jele, hogy visszalépünk és teret engedünk.

Gyakran azok, akik nem értenek egyet velünk, szintén nem túlságosan tisztelettudóak – így jogosnak érezzük, hogy belemenjünk egy adok-kapokba.

Egyes fórumokon – különösen a közösségi oldalakon – mintha tisztelet nem is létezne. Egymást nem ismerő emberek elkeseredetten esnek egymásnak és nincs vége a gyalázkodásnak. Azok, akik csak egy hozzászólást látnak, hajlamosak arra, hogy nyomdafestéket nem tűrő kommentekkel válaszoljanak. A tiszteletet nehéz megadni – főleg ha mi sem kapjuk meg.

Ha viszont megadjuk a tiszteletet, távolságot tudunk tartani. Vannak, akik idegesítőek és bosszantóak. Tisztelhetjük őket mégis? Vannak, akik félreinformáltak, indulatosak és arrogánsak. Őket is tisztelhetjük? Úgy érezzük, mások hibái indokolják azt, hogy durván bánjunk velük.

Jézus azonban figyelmeztet: ne csak azokhoz legyünk kedvesek, akik velünk is azok (Mt 5,46). Az alázat igazi gyakorlata az, ha ezeket a szavakat tettekre váltjuk.

Még egy megjegyzés: ha nem tudunk tisztelettudóan viselkedni viszonylag jelentéktelen helyzetekben – például egy közösségi oldalon kirobbant vitában – mennyi esélyünk van normális kommunikációra egy jelentősebb szituációban? Ha viszont tiszteletet és alázatot tudunk mutatni egy ilyen kevésbé fontos területen is, akkor ez ajtót nyithat a tartalmasabb beszélgetésekhez.

Gyakorold az alázatot. Nem gond, ha nem értesz egyet valakivel – amennyiben ezt udvariasan teszed.

11. Dicsérj

Az élet sok területén egészségtelen a versengés. Folyamatosan másokhoz hasonlítjuk magunkat: hány barátunk van, mennyi pénzünk van, milyen házzal vagy lakással rendelkezünk vagy éppen milyen tisztelet övez minket. Kimondatlanul is irigykedünk és a körülöttünk levőkre riválisként tekintünk.

Ismét a büszkeség áll a háttérben. Az alázat ekkor azt jelenti, hogy megtörjük a versengés és összehasonlítás szellemét.

Pál tanítása arra szólít fel, hogy a keresztények segítsenek és áldjanak másokat. „Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, javára váljék hallgatóitoknak.” (Ef 4,29).

Szavainknak építeni, nem pedig rombolni kell. Isten azt szeretné, ha jó dolgokat mondanánk másokról, mivel a szavaknak hatása van rájuk.

Miért nehéz ez?

Könnyen előfordul, hogy túlságosan elfoglalnak minket a teendőink és nem figyelünk oda másokra. Másokat dicsérni nehéz, mert azzal kell kezdenünk, hogy rájuk gondolunk. A dicsérettel azt szeretnénk elérni, hogy megtiszteljük és bátorítjuk őket, kegyelmeket közvetítünk és kedvességet mutatunk.

A dicséret azt jelenti, hogy nem tekintjük fenyegetésnek a mások és a köztünk lévő különbséget. Az őszinte dicsérő szavaknak óriási erejük van: képesek megtörni az irigység, az összehasonlítás és a neheztelés szorítását. Ez alázatossá tesz minket.

A dicsérő szavak azután születnek, hogy előtte átfutottuk a negatív tulajdonságokat, hogy megkeressük azt, ami jó. Mindenkinek a jellemében vannak fogyatékosságok. Ezeket észrevesszük és a kritika felé hajlunk. De tényleg nem találunk semmi jót? Valami pozitív dolgot, amit meg lehet dicsérni? Nincs semmi olyan, amit jól csinálnak? Már maga a gyakorlat alázatot szül.

Gyakorold az alázatot. Lásd meg valakiben a jót és dicsérd meg. Dicsérj, de ne várj cserébe semmit.

„Csal a látszat” – tartja a mondás. A dicséret jellemvonásokra irányuljon, ne pedig a megjelenésre. Ha a külsőt dicsérjük, azt fejezzük ki, hogy olyasmi számít, ami nem tart sokáig. Amikor jellemvonásokat dicsérünk, arra bátorítunk, hogy továbbra is megtegyék azt, amit eddig is jól tettek és közelebb kerüljenek Istenhez.

12. Tégy titokban valami jót

Jézus felhívja tanítványai figyelmét, hogy ha jót tesznek, ne az emberek elismerését keressék: „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rátok mennyei Atyátoknál” (Mt 6,1). Elkerülhetetlen, hogy az emberek időnként meglássák, hogy jót cselekszünk, mégsem szabad, hogy ez legyen annak oka, hogy jót teszünk.

Hogyan kerülhetjük el, hogy az emberek elismerését keressük? Jézus olyan gyakorlatot tanít nekünk, amely a tiszta indítékot biztosítja: „Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6,2-4).

Ahelyett, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet, Jézus arra tanít, hogy titokban adakozzunk. A „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb” azt jelenti, hogy úgy adjunk, hogy senki ne tudjon róla, csak Isten és mi magunk.

Jézus ugyanezt tanítja az imádságról is: „Amikor imádkozol, menj a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6,6). Ezt alkalmazza a böjtölésre is: „Amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6,17). Jézus ezt oly sokféle területen tanítja, hogy nyugodtan alkalmazhatjuk minden jótettünkre.

A titkos jócselekedetek ereje abban rejlik, hogy csak az Istennek akarunk tetszeni. Nincs más motiváció. Csak Isten látja és tud róla. Ha le akarjuk nyűgözni az embereket, akkor miért végezzük titokban? Természetesen lehetséges, hogy egész éjjel otthon imádkozunk, majd „elszóljuk” magunkat vagy azon siránkozunk, mennyire éhesek vagyunk, mert böjtölünk, de ez egyértelműen ellentétben áll azzal, amit Jézus mond.

Miért nehéz ez?

Amikor egyedül vagyunk, gyakran valamilyen bűn elkövetésére érzünk kísértést. Azt tehetünk, amit szeretnénk és soha senki nem fogja megtudni. Nem kell tartanunk mások kritikájától, attól, hogy emiatt elítélnek. Jézus azonban arra bátorít, hogy ragadjuk meg a rossz cselekedetekre kínálkozó alkalmat, és tegyünk valami jót. Valójában arra tanít, hogy rejtsük el a jót és fedjük fel a rosszat – ez pontosan az ellentéte annak, amit általában látunk.

Jó érzés, ha megdicsérnek, észrevesznek és tisztelnek – különösen akkor, ha Istenért hozunk áldozatot. A kellemes érzés abból fakad, hogy érezzük, helyesen cselekszünk. Isten elégedett és ehhez még hozzájárul az emberek dicsérete. A kellemes érzéseknek ezt az egyvelegét nehéz kihagyni.

A titkos cselekedetek kihívást jelentenek, mert hitet igényelnek, hogy Isten lát és megjutalmaz. A világ azt sugallja, hogy ha nem csapunk feltűnést, értelmetlenek a cselekedeteink. Nagy hitet igényel, hogy lemondjunk az elismerésről és Istennek akarjunk tetszeni. A környezetünk aligha fogja észrevenni amit tettünk. De bízunk abban, hogy Isten mindig lát, és megjutalmaz.

Hogyan segít ez az alázatban?

Azért segítünk másokon – imádkozunk, szolgálunk vagy adakozunk – mert szeretjük az Istent. Nem magunkért tesszük, sem azért, hogy elismerésben részesüljünk. Megalázó az olyan szolgálat, amikor semmit sem kapunk cserébe. Az alázat azonban nem hívja fel magára a figyelmet.

Néha viszont kiderülnek a jótetteink. Jézus nem arra tanít, hogy féljünk attól, hogy ez egyszer megtörténhet. Amikor tehát váratlanul felfedezik a jótetteinket, ne legyen bűntudatunk. Csak ne hagyjuk, hogy ez befolyásoljon minket; belefogjunk-e valamilyen jócselekedetbe.

A gyermekeink esetén más szabály érvényes! Ha már elég nagyok, vonjuk be őket ha adakozunk, imádkozunk, böjtölünk vagy másokról gondoskodunk. Később természetesnek találják, hogy hasonlóképp tegyenek.

Ne feltételezzük, hogy mások nem végeznek jó cselekedeteket csak azért, mert nem látjuk. Ha Jézus kifejezetten arra tanít, hogy ne azért tegyük a jótetteket, hogy lássák, akkor nem szabad meglepődnünk, amikor a keresztények olyan jócselekedeteket tesznek, amelyeket nem veszünk észre.

Gyakorold az alázatot. Keress valakit, akinek segíthetsz, akiért imádkozhatsz, akinek pénzt küldhetsz vagy akit bátoríthatsz. Imádkozz, böjtölj vagy küldjél adományt – mindezt pusztán az Úr iránti odaadásból.

És tedd titokban.

13. Hagyd, hogy más döntsön

A magunk módján akarunk élni. Gond csak akkor van, amikor mások ugyanezt szeretnék és ütköznek az érdekek. Alázatot akkor gyakorlunk, ha lemondunk akaratunkról, és hagyjuk, hogy más döntsön.

Ábrám (Ábrahám) és Lót (nagybácsi és unokaöccse) együtt élnek Kánaán földjén. Isten megáldotta őket, ezért nyájaik, csordáik és embereik már olyan sokan vannak, hogy „a föld nem bírta eltartani őket, hogy együtt lakjanak.” (1Móz 13,6). Ezért Ábrám javaslatot tesz:

„Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk! Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje. Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának, és elindult kelet felé. Így váltak el egymástól. Ábrám Kánaán földjén lakott, Lót pedig a Jordán környékén levő városokban telepedett le, és egészen Sodomáig sátorozott.” (1Móz 13,8-12).

Ábrámnak – mint az idősebb férfinak, nagybátyának és valószínűleg a gazdagabbnak – joga van ahhoz, hogy maga hozza meg a döntést. Megmondhatná Lótnak, hogy mit tegyen, ehelyett enged neki. Nem ragaszkodik a legjobb földhöz és nem oktatja ki az idősebbek tiszteletéről. Hagyja, hogy Lót döntsön.

Alázatot akkor gyakorlunk, amikor hagyjuk, hogy mások döntsenek, bár ragaszkodhatnánk akaratunkhoz.

Az egyik legveszélyesebb illúzió az, amikor azt hisszük, a saját sorsunk urai vagyunk. Pedig minden emellett szól: magunk vásároljuk a ruháinkat, bútorainkat vagy az autónkat. A telefonunkat úgy állítjuk be, ahogyan akarjuk. Olyan TV csatornákra fizetünk elő, amelyeket kedvelünk. Olyan étterembe megyünk, amelyik tetszik és olyan fogást választunk, ami a kedvünkre való. Úgy élünk, mint egy modern királyi család. Ez óhatatlanul is büszkeséghez vezet és frusztráltak leszünk, ha nem kapjuk meg, amit akarunk. Nincs türelmünk elviselni a kellemetlenségeket. Hajlamossá válunk arra, hogy mások a kívánságainknak megfelelően viselkedjenek.

Ha hagyjuk, hogy mások döntsenek, szakítunk azzal a téves elképzeléssel, hogy az életünket mi irányítjuk.

Gyakorold az alázatot. Hagyd, hogy más döntse el, hol eszel, hová menj vagy kit hívjatok meg. Döntsék el csak mások, hogyan csinálj valamit. Mondja meg a házastársad mikor internetezz vagy hallgasd a rádiót. Hagyd, hogy a munkatársak mondják ki a véleményed. Tégy az ő elképzelésük szerint. Hagyd, hogy valaki más döntsön.

Nem a bántalmazó kapcsolatok mellett érvelek. Vannak, akik irányítani akarnak és szeretnék, ha átadnánk nekik a gyeplőt. Megpróbálnak nyomást gyakorolni, hogy gonosz dolgokat tegyünk vagy tönkretegyenek minket. Fontos, hogy ekkor tudjunk nemet mondani. Ez viszont nem változtat azon, hogy kapcsolataink többségében a saját akaratunkat szeretnénk megvalósítani.

Ha képesek vagyunk arra, hogy mások elképzelése előtt meghajoljunk, újabb lépést teszünk az alázat felé vezető úton.

14. Ne panaszkodj

Panaszkodást hallunk mindenfelé. Ez uralja a beszélgetéseket még a gazdag országokban is. A közösségi oldalak teli vannak vele; panaszokat adunk közre, majd mások panaszaira panaszkodunk. Mindegy mi az oka, elégedetlenek vagyunk a munkánkkal, a gazdasági problémák miatt, a közlekedésről és az időjárásról nem is beszélve.

Ez nem fér össze az alázattal. Hagyd abba a panaszkodást.

Pál az izraelitákra emlékeztet, akik a kivonulás után a sivatagban vándorolva nem győztek elégedetlenkedni: „De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal.” (lKor 10,10). Panaszkodnak, amikor nem találnak vizet. Panaszkodnak, ha nem tetszik az ennivaló, különösen, ha nincs elég hús. Panaszkodnak, amikor a dolgok túl sokáig tartanak. Panaszkodnak a vezetőkre. Panaszkodásuk feldühíti Istent, és nemegyszer a halálukhoz vezet. Példájuk arra emlékeztet, hogy a panaszkodás szokássá válhat. Annyira hozzászokunk, hogy folytonosan a következő problémát keressük.

Miért nehéz abbahagyni?

Néha nehéz az életünk és ennek hangot adunk. Idegesek leszünk és mondunk valamit. Szokássá válik és már észre sem vesszük. Leszokni róla pedig szinte lehetetlen.

A környezetünk bátorítja és jutalmazza a panaszkodást. Több figyelmet kap, akinek valami gondja van, mint az, aki azt mondja, minden rendben. Nagy a kísértés, hogy túlhangsúlyozzuk a problémákat és így mások figyelmét magunkra vonjuk. És ha mégis úgy döntünk, hogy abbahagyjuk a siránkozást, azzal szembesülünk, hogy ettől kezdve teljesen másképpen kell majd másokhoz viszonyulnunk.

Hogyan segít ez az alázatban?

Szükség van egyfajta fegyelemre, hogy szakítsunk ezzel a szokással. Ez a fegyelem megtanít arra, hogy nem kell az életnek ideálisnak lennie ahhoz, hogy boldogok legyünk. Amikor panaszkodunk, azt sugalljuk, megérdemeljük, hogy életünk kellemetlenségektől mentes legyen. Ismét csak a büszkeség áll a háttérben. Beszélgetés közben nem kell mindig a negatív dolgokra koncentrálni és minden probléma miatt siránkozni. A csendben elszenvedett apró kellemetlenségeknek megvan a maga érdeme.

Megterhelő mások számára állandóan a panaszkodásunkat hallgatni. A siránkozás kiiktatása felszabadítja a kapcsolatokat és segít az alázat gyakorlásában. Hasonlóképpen elmélyíti az Istennel való kapcsolatunkat is. Istennek gyakran mélyebb tervei vannak, minthogy a kényelmünket biztosítsa. Gyakran nehézségeken vezet át minket, hogy erősebb és érettebb jellemet alakítson ki bennünk. Milyen szomorú, ha Isten terveinek ellenállunk, mivel azok nehézségekkel járnak! Ha panaszkodás nélkül engedelmeskedünk akaratának, az alázatot gyakoroljuk.

Gyakorold az alázatot és hagyd abba a siránkozást. Figyelj arra, hogy mit mondasz. Ne mondj semmi olyat, ami panaszkodásnak nevezhető. Lehet, hogy nehezebb lesz ez a gyakorlat, mint amire számítasz. Különösen a szülők figyeljenek erre, mivel viselkedésüket átörökíthetik gyermekeikre.

Gyakorold az alázatot. Hagyd abba a panaszkodást.

Ha nem siránkozol, boldogabb leszel és jobb lesz a hangulatod. Mások kellemesebbnek találják majd a társaságodat, mert nem kell folytonosan valamilyen kellemetlen dolgot hallgatniuk.

Felfedezheted azt is, hogy a boldogtalanságodnak sokszor épp te vagy az oka.

15. Legyél kedves valakihez, aki nem érdemli meg

Néha úgy érezzük, egyesek nem érdemlik meg, hogy kedvesek legyünk hozzájuk. Van, akinek a személyisége kellemetlen. Mások rosszindulatúak és hajlamosak vagyunk az „amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten” elv alapján viselkedni. Ennek azonban következményei lehetnek, például lenézhetjük őket. Lehet, hogy nem mindig viselkedünk úgy, ahogyan kellene, de biztosan nem vagyunk olyanok, mint ők… Amikor ilyen emberek kellemetlen tulajdonságaival szembesülünk, a büszkeségünk vezérel minket.

Vessünk véget ennek és legyünk kedvesek azzal, aki nem érdemli meg.

Amikor Jézus felszólítja tanítványait, hogy szeressenek másokat, kiemeli, hogy azokat is szeressék, akik ezt nem érdemlik meg. „Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót a haragosaitokkal. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is.” (Lk 6,27-29).

Az ilyen szeretet kegyelem – olyan ajándék, melyet viselkedésük nem indokol. Jézus azt hangsúlyozza, hogy ez a szeretet tesz minket Istenhez hasonlóvá, aki nem vár arra, hogy az emberek méltóak legyenek áldására (Lk 6,35). Jézus háromszor is megismétli: kötelességünk, hogy igyekezzünk kedvesek lenni az arra méltatlan emberekkel.

Miért nehéz ez?

Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak azokkal legyünk kedvesek, akik velünk is azok. A kölcsönösség elve érvényesül: kedvességünk előlegként szolgál a tőlük származó jövőbeli kedvességre. Az erre méltatlan embertől ilyesmire nem számíthatunk; sőt biztosak lehetünk az ellenkezőjében.

Nem akarunk zöld jelzést adni, hogy egy kellemetlenség a jövőben megismétlődhessen. Úgy érezzük, hogy egy ilyen helyzet konfrontációt igényel, nem pedig kedvességet. Mire jó az, ha odafordítom a másik arcomat is miután megütöttél? Felejtsük el az első rosszat, utána meg jöjjön egy második?

Jézus nem azt javasolja, hogy egy bántalmazó kapcsolatban hunyjunk szemet a rossz felett. Azt sem állítja, hogy soha nincs helye a konfrontációnak (ld. pl. Mt 18,15). A Biblia azt tanítja, hogy áldást nyerünk, ha irgalmasak vagyunk akkor is, amikor mások azt nem érdemlik meg.

Hogyan segít ez az alázatban?

A bosszúhoz való ragaszkodás a büszkeségből fakad. Minden kisebb sérelmet, amit velem szemben elkövettek, meg kell bosszulnom. Ha megbántanak vagy felbosszantanak, szenvedjenek meg érte! Eközben az általam okozott kárt és sérelmet meg kell bocsátani és el kell felejteni. Amikor ilyen a hozzáállásunk, észre sem vesszük a kettős mércét.

Rá kell jönnünk arra, hogy nem vagyunk olyan fontosak, mint gondoljuk. Engedjük el a dolgot! A sérelmek nem annyira elviselhetetlenek, mint amilyennek tűnnek. Lehetne a helyzet rosszabb is. Mi magunk is tettünk már ilyesmit. Igazunk van, de ettől még megbocsáthatunk. Rábízhatjuk Istenre, hogy majd Ő törleszt azért, amiért törleszteni kell – már ha erre szükség van.

Ha valaki rosszat tesz velünk és mégis kedvesek vagyunk hozzá, akkor az nagyobb alázatot igényel, mint egyéb esetekben. Ha ilyenkor is alázatosak tudunk lenni, Jézushoz válunk hasonlóvá.

Gyakorold az alázatot. Válassz ki valakit, aki nem érdemli meg, hogy kedves legyél vele. Beszélj hozzá kedvesen. Mondj róla valami pozitívat. Keresd benne a jót. Bánj vele úgy, mintha a barátod lenne.

Lehet, hogy ez a hozzáállás hasonló viszonzásra lel. De az sem kizárt, hogy tudomást sem vesznek róla vagy éppen kigúnyolnak érte. Bárhogy alakuljon is, az alázatot gyakoroltad.

Ne töprengj azon, miért nem érdemlik meg, hogy kedves legyél velük. Ha mindig csak mások rossz tulajdonságaira és tetteire koncentrálsz, ne lepődj meg azon, hogy nehezedre esik felülkerekedni az érzéseiden.

16. A Biblia segítségével javítsd ki hibáidat

Van valami rendkívül ironikus abban, hogy a leginkább vallásos emberek mennyire híján lehetnek az alázatnak. Történeteikkel teli van a Biblia – olvashatunk benne például Salamonról, aki kétszer látta Istent, mégis elfordult tőle vagy Éli fiairól, akik visszaéltek papi pozíciójukkal, hogy mindent megkapjanak, amit csak akarnak. A történelem teli van romlott, vallásos emberekkel, de a probléma nem csak a képmutatásban rejlik. A vallás egy idő után már nem akadályozta meg őket abban, hogy büszkeségük mindent maga alá taposson.

Történeteikben az a tragikus, hogy Isten keresése közben éppen azt a bűnt követték el, amely Isten előtt a leginkább visszataszító.

Ne légy olyan, mint ők. A Biblia segítségével javítsd ki hibáidat.

A Szentírás figyelmeztet: fennáll a veszélye annak, hogy alázat nélkül fogadjuk Isten szavait. Könnyen előfordulhat, hogy csak másokban vesszük észre az alázat hiányát, magunkban viszont nem.

Miután Dávid király – aki nagyon vallásos volt – viszonyt kezdett Betsabéval, megölette a férjét és feleségül vette. Isten elküldi Nátán prófétát, hogy figyelmeztesse a királyt. Nátán elmesél neki egy történetet egy gazdag emberről, aki ahelyett, hogy saját nyájaiból és csordáiból választana egy állatot, ellopja egy szegény ember egyetlen bárányát. Dávid az égbekiáltó gaztett hallatán nagy haragra gerjed – viszont nem veszi észre magát a történetben. Kijelenti, hogy annak, aki ezt tette, az életével kell fizetni és halála előtt négyszer annyi bárányt kell visszaadni.

Ekkor következnek a Szentírás leginkább hátborzongató szavai. Nátán ezt mondja Dávidnak: „Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7). Nátán elmondja, hogyan tette Isten Dávidot Izrael királyává, mennyi jóval halmozta el majd kimondja Isten ítéletét. Dávid így szól Nátánhoz: „Vétkeztem az Úr ellen” (2Sám 12,13). Alázatot tanúsít Isten szavai előtt.

Dávid példája azt mutatja: óvakodnunk kell attól, hogy bár meghallgatjuk Isten szavait mégis azt gondoljuk, hogy azok nem nekünk szólnak.

Pál második levelében ezt írja Timóteusnak: „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jócselekedetre felkészített.” (2Tim 3,16-17). Isten igéje arra tanít és nevel, hogy olyan emberekké váljunk, amilyenné Ő akar tenni minket. Ez csak akkor történik meg, ha megfogadjuk szavait, és aktívan alkalmazzuk azokon a területeken, amelyek „feddésre” és az „igaz életre való nevelésre” szorulnak.

Miért nehéz ez?

Nehéz a Bibliát magunkra alkalmazni, mivel sokkal könnyebb másokra és mások hibáira összpontosítani. Jézus figyelmeztet erre: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,3). Inkább másokra gondolunk, mert saját hibáink kijavítása kellemetlenséggel jár. Szeretjük azokat a prédikációkat, melyekben olyan csoportokat vagy tulajdonságokat ostoroznak, melyeket ellenszenvesnek találunk. Körülnézünk, hogy lássuk, hallgatják-e ezt azok is, akikről úgy véljük, hallaniuk kellene. Siránkozunk azon, milyen szörnyű állapotban vannak a számunkra nem szimpatikus pártok, a gyermekek vagy a társadalom és elítélően csóváljuk a fejünket. Ez nyilvánvalóan sokkal könnyebb, mint azon dolgozni, hogy Isten igéjének engedelmeskedve magunkon változtassunk.

Magunkon változtatni leginkább azért nehéz, mert magunkra enyhébb mércét alkalmazunk, mint másokra. A Szentírás alkalmazása hibáink kijavítására leginkább azért jelent kihívást, mert nem szeretünk arra gondolni, hogy erre szükség van. Vagy úgy teszünk, mintha nem is lennének hibáink vagy mintha nem is lehetne változtatni rajtuk.

Hogyan segít ez az alázatban?

Amikor Dávidot szembesítik tettével, azonnal alázatot tanúsít. „Vétkeztem.” Ebben a kijelentésben nincs büszkeség. Hibáink és gyengeségeink beismerése azt jelenti, hogy nem próbáljuk menteni a menthetőt. Ez nem sajtótájékoztató, amikor a szavakat úgy lehet forgatni, hogy mégis meg lehessen valamit magyarázni. Nincsenek kifogások. A büszkeség álcái lehullanak, amikor letérdelünk az igazságos Isten elé és bocsánatért könyörgünk.

Új hozzáállással érkezünk a Szentíráshoz: Lehet, hogy tévedtem. Istennek van valami mondanivalója számomra. Nincs igazam, mert én én vagyok. Van még tennivalóm. Sokkal mélyebben kezdünk kapcsolódni a Biblia történeteihez. Hasonlóak vagyunk ezekhez az emberekhez, mert nekünk is vannak hibáink. Látjuk Isten irgalmának nagy értékét, mivel észrevesszük, mennyire szükségünk van rá. Azt akarjuk, hogy Isten munkálkodjon bennünk, hiszen látjuk: nem bízhatunk abban, hogy sikeresen vezetjük magunkat.

Isten igéjének ilyen módon történő alkalmazása abban is segít, hogy ne legyünk annyira kritikusak és leereszkedőek másokkal szemben. Jézus folytatja a szálka és a gerenda hasonlatát: „Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.” (Mt 7,5). Amikor először magunkra alkalmazzuk a Szentírást, megváltozik a másokhoz való hozzáállásunk. Csupán segítünk nekik megtisztítani azt, amin magunkban már dolgoztunk. Mindannyiunknak megvannak a maga szálkái és gerendái. Nincs helye a felsőbbrendűségnek.

Ez a hit fontos pontja. Megengedjük, hogy Isten szóljon hozzánk, és alávetjük magunkat akaratának életünk minden területén? Alázatot gyakorlunk előtte?

Gyakorold az alázatot. Amikor a Szentírást olvasod, tedd fel magadnak a kérdést: Milyen hibáim vannak? Mi lehet erről az Isten véleménye? Hogyan tudnék megváltozni? Milyen kihívást jelent ez számomra? Van valami, amitől félek?

Gyakorold az alázatot. A Biblia segítségével javítsd ki hibáidat.

A Biblia szereplőinek is meg kellett küzdeniük az alázat hiányával. Elfáradtak. Előfordult, hogy rossz barátokat választottak. Mégis megmutatták a hit átalakító erejét és bátorságát. Kihívást jelent számunkra, amikor azt látjuk, hogy olyanok voltak mint mi, mégis hűségesen szolgálták Istent.

17. Van értelme haragudni?

Isten megbízza Jónást, hogy bűnbánatra szólítsa Ninivét, Asszíria fővárosának népét. Jónás vonakodik ettől. Ezek az emberek hírhedtek a kegyetlenségükről. Úgy érzi, méltatlanok Isten figyelmeztetésére és kegyelmére. Azt szeretné, hogy megbüntesse őket, nem pedig azt, hogy megmeneküljenek. Amikor tehát megtérnek és Isten megkíméli őket, Jónás dühös lesz:

„Jónáson nagy szomorúság vett erőt, és haragra gerjedt. Így imádkozott az Úrhoz: „Ó Uram, vajon nem megmondtam-e ezt már akkor, amikor még otthon voltam? Azért akartam Tarsisba menekülni, mert tudtam, hogy jóságos és irgalmas Isten vagy, türelmes és könyörületes, aki megbánja a rosszat. Most azonban vedd el tőlem az életemet, mert jobb nekem a halál, mint az élet.” Az Úr így felelt: „Azt hiszed, jogos a haragod?” (Jón 4,1-4).

Isten ezt kérdezi Jónástól, mert nem minden harag jogos. Jónás haragja azt mutatja, hogy nem békült ki a helyzettel. Isten azt akarja, gondolkozzon el azon, jogosan haragszik-e.

Később, amikor a sivatagban ülve figyeli a várost, Isten egy növényt növeszt, amely árnyékot ad neki. Amikor a növény elpusztul, Jónás ismét dühös lesz.

A halálát kívánja és így szól „Jobb nekem a halál, mint az élet!” Ekkor Isten így szól Jónáshoz: „Azt hiszed, jogos a haragod a ricinusbokor miatt?” Azt felelte: „Igen, jogosan haragszom, egészen a halálig!” (Jón 4,8-9)

Jónás úgy viselkedik, mint egy hisztis gyerek. A haragja nem jogos.

Pál azt tanítja Jézus tanítványainak, „Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az ördögnek.” (Ef 4,26-27).

„Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek.” Ez azt jelenti, a harag önmagában nem helytelen, ugyanakkor nyomatékosan utal arra, hogy bűnre vezethet. A harag olyan állapot, amelyben könnyen követünk el bűnt. Kevésbé uralkodunk a szavainkon és tetteinken. A Szentírás számos helyen figyelmeztet, hogy ne gerjedjünk haragra (Jak 1,19-21, Péld 14,29, 16,32, 15,18, 29,22, 14,17). Ahhoz viszont, hogy feltegyük magunknak a kérdést, jogosan haragszunk-e, alázatra van szükség.

Miért nehéz ez?

A haragot nehéz megkérdőjelezni, mert ha dühösek vagyunk, nem akarunk megállni. Úgy érezzük, igazunk van, ezért még mások figyelmeztetésére is ritkán figyelünk oda. Jónáshoz hasonlóan elengedjük a fülünk mellett a kérdéseket és a figyelmeztetéseket. „Igen, jogosan haragszom, egészen a halálig!” Észre sem vesszük, milyen ostobán hangzik ez. Nem akarunk azon gondolkozni, hogy jogosak-e az érzelmeink, többnyire csak a haragunkat akarjuk levezetni.

Dühösek leszünk, ha valami fontos dolog veszélybe kerül, ugyanakkor feldúlt állapotban rendkívül nehéz azt mérlegelni, érdemes-e a dologgal egyáltalán foglalkozni. Érzelmeink elhomályosítják az ítélőképességünket.

Ha olyan családban nőttünk fel, ahol megszokott dolog volt, hogy a családtagok dühkitörést produkáltak, valószínűleg mi is így viselkedünk. „Nálunk ez így volt szokás.” „Ami a szívemen, a számon.” „Én már csak ilyen vagyok.” Amikor ilyeneket mondunk, természetesnek érezzük a viselkedésünket és azt, hogy nincs szükségünk önvizsgálatra.

Miért lesznek az apró sérelmekből hatalmas viták? Mert nem engedünk. Nekünk van igazunk, és ők tévednek! Ragaszkodunk az elképzelésünkhöz. Néha odáig fajul a dolog, hogy egy kapcsolatot is feláldozunk, nehogy kompromisszumot kelljen kötni. A büszkeség húzódik meg a háttérben, mégis gyakran túl dühösek vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük. Ha megkérdőjelezzük a haragunkat, akkor könnyebb felmérni mi az, ami valóban fontos és segít-e a vita abban, hogy elérjük céljainkat.

Gyakorold az alázatot. Kérdezd meg magadtól:

– Miért vagyok emiatt ennyire dühös?

– Mi zavar ebben?

– Jogosan haragszom?

– Tényleg annyira fontos ez?

– Csak azért kockáztatom a kapcsolatot, hogy nekem legyen igazam?

Gyakorold az alázatot. Tedd fel magadnak a kérdést: „Miért haragszom?”

És mi van, ha már ezen is túl vagy? Ha már tetőfokára hágott a haragod? Ha már nem segít az sem hogy félbeszakítottad a vitát, elvonultál és tettél egy nagy sétát? Még mindig azon gondolkozol, amit mondtál és amit neked mondtak. Képtelen vagy a gondolatoktól szabadulni…

Ne akard a helyzetet önerőből megoldani, ha az nem megy.

Lisieux-i Kis Szent Teréz a ‘Kis Út’-ban a következőket írja:

“Péter elesett, mert magára hagyatkozott. Biztos vagyok benne, ha azt mondta volna Jézusnak: „Kérlek, adj erőt, hogy a halálomig kövesselek!” – mindjárt megkapta volna. Péter saját tapasztalatából szerzett tudomást az emberi erő elégtelenségéről.”

Gyakorold az alázatot. Fordulj ekkor a Mindenhatóhoz, aki számára nincsen lehetetlen. Természetesen megteheted ezt korábban is. Minél előbb, annál jobb.

Megjegyzések

Nehéz volt megírni ezt a fejezetet. Néhány héten át ugyanis sok vitám volt a feleségemmel. (Utólag rájöttem, hogy mindet én robbantottam ki.) A dolog mindig egy kaptafára ment: Valamilyen vélt sérelem miatt dühömben megszólaltam, és nem voltam hajlandó hátrálni. Minden alkalommal úgy éreztem, kétség sem fér ahhoz, hogy igazam van. Ahogy azonban múlt az idő és a düh alábbhagyott, kezdtem rájönni, hogy valószínűleg tévedtem. Ez az érzés csak erősödött, mígnem visszamentem hozzá és bocsánatot kértem. Ekkor tanultam meg: még ha úgy érzem is, hogy igazam van, jó eséllyel tévedek. Ha hamarabb abbahagyom, nem kell oly sok dolog miatt bocsánatot kérnem és kevesebb kárt kell helyrehoznom.

Találó ez az idézet: „A perpatvar kezdete olyan, mint amikor kicsap a víz, vess hát neki gátat, még mielőtt kitör.” (Péld 17,14). A kapcsolatainkat gátként ábrázolja; amikor pedig vitába szállunk, átszakítjuk a gátat. Tudjuk, hogy mi következik: egyre nagyobb és nagyobb darabok kezdenek a gátból leszakadni. Nemsokára az egész építmény összeomlik. Salamon azt tanácsolja: „Ejtsd a dolgot, mielőtt kitörne a vita”.

Többnyire valamilyen jelentéktelen dolog miatt tör ki egy konfliktus.

Nem lehetne már az elején abbahagyni? Ne törd át a gátat valami ostobaság miatt.

18. Mondj köszönetet

Ha sikeresek vagyunk, úgy érezzük, megérdemeljük az elismerést. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, amivel a sikerünkhöz hozzájárultak. Magunknak tulajdonítjuk az eredményt és beképzeltek leszünk.

Alázatosan akkor viselkedünk, ha megtanulunk köszönetet mondani.

Figyeljük meg, hányszor utasít Pál arra, hogy hálát adjunk: „S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hivatva, egy testben.

Legyetek hálásak, Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást. Énekeljetek Istennek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.” (Kol 3,15-17).

A Szentírás arra tanít, hogy ne csak Istennek legyünk hálásak, hanem másoknak is. „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért” (1Tim 2,1).

A hálátlanság veszélyekkel jár. Amikor Pál leírja a pogányok erkölcsi hanyatlását, a hála hiányával kezdi: „mert felismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult.”(Róm 1,21).

A hanyatlás itt nem áll meg, hanem botrányos bűnök sorozatával folytatódik.

Pál felhívja a figyelmet arra, hogy a hála egészségesen tartja a gondolkodásunkat. Mondhatnánk úgy is, hogy beteg az a lélek, amely elfogadja a jót Istentől és másoktól anélkül, hogy hálát adna érte.

Az egészséges lélekre jellemző a hála: „Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Thessz 5,16-18). Mindig észrevehetünk jót az életünkben és a körülöttünk lévő emberekben. Mindig van valami Isten ajándékaiban, amely örömmel tölt el minket. A kérdés csak az, hogy észre akarjuk-e venni és hajlandók vagyunk-e köszönetet mondani érte.

Miért nehéz ez?

Vannak dolgok, melyeket elvárunk és nem szoktunk megköszönni. Nem köszönjük meg a fizetésünket. Nem köszönjük meg az áramszolgáltatónak a szolgáltatást. Nem köszönjük meg a barátainknak, hogy kedvesek. A veszély abban rejlik, hogy kezdjük azt hinni, a hálának nincs helye a mindennapi életben.

A hálaadás nehéz, mert sok mindenhez hozzászokunk. Naponta ajándékokat kapunk Istentől. Minden nap megvan az ennivalónk. Minden reggel felkel a nap. Továbbra is élünk. Még az olyan különleges új ajándékokért is, melyekre vártunk és amelyekért imádkoztunk – jó házastársért, gyermekekért vagy saját otthonért – egyre nehezebb hálásnak lenni, ahogyan az újdonság ereje megkopik.

De leginkább azért nehéz a hála, mert meg kell küzdenünk az önzésünkkel. Vagy észre sem vesszük az ajándékot, vagy úgy érezzük, megérdemeljük – vagy a kettő egyszerre teljesül.

Hogyan segít ez az alázatban?

Amikor köszönetet mondunk, elismerjük, hogy minden, amit kapunk, olyan dolog, amit nem érdemeltünk meg. Életünket is ajándékba kaptuk a Teremtőtől. Van bármi, amiről elmondhatjuk, hogy kizárólag mi hoztuk létre és Istennek nem volt benne szerepe? Nem járultak-e hozzá mások is a sikereinkhez? A dicsekvés és a büszkeség abból fakad, ha azt feltételezzük, nincs kinek köszönetet mondanunk. Amikor köszönetet mondunk, az alázatot gyakoroljuk.

Gyakorold az alázatot. Vedd észre, amikor jót tesznek veled és mondj köszönetet.

Jézus másnap a háláról tovább oktatott:

„Vigasztalásként üzenem az engesztelő lelkeknek, ha a hálát, köszönetet másképp kifejezni nem tudják, akkor legalább ezt mondják gyakran:

„Köszönöm Jézusom, szeretlek, Jézusom!”

Ez mindig nagy örömömre fog szolgálni, és igen kedves engesztelést nyújtanak nekem. Viszonzásul a következő kegyelmekkel jutalmazom meg őket:

Isteni szeretetem fokról fokra növekedni fog bennük. Jelenlétemet mindenkor tudatosan és érezhetően fogják átélni, és oly titokzatos módon egyesülök lelkükkel, ahogyan szent Emberségemben egyesültem Istenségemmel, míg a földön éltem, és ahogyan egyesülve élek az Oltáriszentségben. Istenségemmel úgy beárnyékolom őket, ahogyan magammal beárnyékolom az eget és a földet. És én, a láthatatlan Isten, láthatóvá leszek egész lényükben. Így általam megszentelve, szent lesz minden cselekedetük.

Ilyképpen jutalmaztam és jutalmazom öröktől fogva azokat, akik a hála, alázat és szeretet által bennem maradnak. Hogy miképpen történik ez, az az én titkom. A lelkek csak hűségesen tartsanak ki ezen erények gyakorlásában.” (Natália II)

19. Kérj tanácsot – és fogadd meg

Önfejűek tudunk lenni. Bízunk a véleményünkben és kétkedéssel fogadunk minden olyan álláspontot, amely ezzel ellenkezik. Még akkor sem tudunk másokkal egyetérteni, ha valóban jó érveik vannak. Ösztönösen elutasítjuk, hogy meghallgassuk valakinek a tanácsát és az befolyásoljon minket. Minden erőnkkel ragaszkodunk ahhoz, hogy a magunk ura legyünk.

Éppen ezért kell tanácsot kérnünk és azt megfogadnunk.

A Példabeszédek könyve többször is megismétli: az igazi bölcsesség ott kezdődik, hogy figyelünk Isten és a bölcs emberek szavára. A könyv elején Salamon elmagyarázza a bölcsesség eredetét: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme, de a bolondok megvetik a bölcsességet és az intést.” (Péld 1,7). Tanulni akkor tudunk, ha félelemmel és tisztelettel viselkedünk Isten iránt. Ha mások tanácsait nem tudjuk elfogadni, képtelenek vagyunk fejlődni.

A Példabeszédek könyvében az intő szavak (azaz a bölcsesség) gyakran az apától származik. „A bolond utálja az apai intést, de az okos elfogadja a dorgálást.” (Péld 15,5). Az apa tanácsot és útmutatást ad fiának. Mivel minden jó apa fiának a legjobbat akarja, tragikus ostobaság figyelmen kívül hagyni a tanácsát.

Azt hisszük, hogy a saját bölcsességünkhöz való ragaszkodás okos dolog, holott valójában csak ártunk magunknak. Akkor válunk bölccsé, ha hallgatunk a tanításra.

A Példabeszédek könyve olyan hangnemben íródott, mint ahogyan az apa a fiát oktatja. Mintegy végszóra, Salamon király saját fia, Roboám figyelmen kívül hagyja apja tanácsát, és szerencsétlen döntésén keresztül megmutatja, mi is a lényeg. Amikor Roboám nehéz politikai problémával szembesül tanácsot kér, de nem fogadja meg. A bibliai szerző ezen a ponton megjegyzi, hogy Roboám „nem ügyelt a tanácsra, amelyet a vének adtak neki, hanem a fiatalokra hallgatott, akik vele nőttek fel és a pártján álltak.” (1Kir 12,8). A döntés tragikus következményeként a királyság szétszakad.

Amit Roboám tesz, az különösen tanulságos, mert az általános gyakorlatot tükrözi. Nem az a nehéz, hogy tanácsot kérjünk, hiszen gyakran tudni szeretnénk, hogy mások mit gondolnak. Mint Roboám, mi is sokszor úgy kérdezünk, hogy már eldöntöttük, mit akarunk. Tudjuk, mit akarunk hallani, és csak akkor fogadjuk meg a tanácsot, ha az megfelel a véleményünknek. Becsapjuk magunkat, mivel valójában nem tanácsot kérünk, hanem megerősítésre várunk.

Ismét a büszkeség működik a háttérben.

Miért nehéz ez?

Időnként mi is, mint Roboám, bólogató jancsikat keresünk, akik rájátszanak a kezdeti benyomásainkra. Ahelyett, hogy segítenének tisztán látni, csak a véleményünket erősítik.

Mások tanácsainak megfogadása olyan változásokkal járhat, amelyeket nehéz elfogadni. A sajátunktól eltérő prioritásokat kellene elfogadnunk és más nézőpontból kellene megközelíteni a problémát. Ez kihívást jelenthet és egyszerűbbnek tűnik a magunk útját járni.

Sokkal könnyebb tanácsot kérni, mint megfogadni. Emiatt van az, hogy bár sok ember véleményét kikérjük, a végén mégis mindet figyelmen kívül hagyjuk, és azt tesszük, amit akarunk. Az internet megjelenése csak felgyorsította ezt a folyamatot. Keresünk, olvasunk, adatokat gyűjtünk, de csak azért, hogy azt tegyük, amit már eleve elterveztünk.

Hogyan segít ez az alázatban?

Tanácsot akkor kérünk, ha valamit nem tudunk önállóan megoldani és segítségre van szükségünk. Ha a tanácsot megfogadjuk, alávetjük magunkat valaki véleményének. Bízunk benne és a bölcsességében.

Gyakorold az alázatot. Kérj tanácsot. Kérdezz nehéz és stresszes helyzetekben. Kérdezz arról, hogyan bánj egy munkatárssal, hogyan bocsáss meg valakinek, hogyan imádkozz, hogyan legyél jobb férj vagy feleség. Kérdezz fontos döntések meghozatala előtt. Kérj meg valakit, akiben megbízol, hogy alaposan gondolja át az ügyedet és legyen bátorságod meghallgatni a véleményét.

Ne csak kérdezz – fogadd meg a tanácsot. Fogadd meg akkor is, ha nem tűnik a legjobb megoldásnak – amennyiben olyan ember adja, aki bölcs és istenfélő.

Fogadd meg akkor is, ha más a véleményed.

Gyakorold az alázatot. Kérj tanácsot – és fogadd meg.

20. Válassz lelki vezetőt

A 15.-ik fejezetben szó esett Péter bukásáról és arról, hogy mi volt ennek az oka. Magára hagyatkozott és kudarcot vallott. Az alázat hiánya, a túlzott magabiztosság vezetett ide. A hagyomány szerint halála előtt Péter azt kérte: fejjel lefelé feszítsék keresztre, mert nem méltó arra, hogy úgy haljon meg, mint a Megváltója. Ez történt a büszke Péterrel. Ekkora változáshoz tud vezetni Isten Igéje bármelyikünk életében, de csak akkor, ha felhagyunk azzal az önteltséggel, amely Pétert is jellemezte.

Ha felhagyunk azzal az önteltséggel, amely azt sugallja, hogy nincs szükségünk segítségre és hallgatunk annak tanácsára, aki itt a földön Krisztus helyettese.

Gyakorold az alázatot. Ne bízzál magadban. Válassz lelki vezetőt – ha van rá lehetőséged.

Ha néha meghallom valamely lélekről, hogy nincs lelki vezetője, aggodalom fog el, mert tudom, hogy milyen kárt okozott nekem, amikor nélkülöztem ezt a segítséget. Lelkiatya nélkül könnyen tévútra juthatunk. (Faustina 61)

Lelkemben e szavakat hallottam: ,,Nagyobb jutalmat kapsz az engedelmességedért és a lelkiatyádtól való függésedért, mint a gyakorlatért, melyet folytatni fogsz. Leányom, tudd ezt, és eszerint cselekedj: még a legkisebb dolog is nagy az én szememben, ha magán viseli a lelkiatya iránti engedelmesség pecsétjét.” (Faustina 933)

Szeretnék még pár szót szólni itt a lelki vezetőmről. Különös, hogy kevés az olyan pap, aki a lelkekbe erőt, bátorságot és hatalmat tud adni, hogy a lélek kínlódás nélkül tudjon mindig előre haladni. Ilyen vezetés mellett még a gyenge lélek is sok dicsőséget tud szerezni Istennek.

Felismertem egy titkot ezzel kapcsolatban. Azt ugyanis, hogy a gyóntató, vagyis a lelki vezető nem hanyagolja el a kis dolgokat sem, amelyeket feltár előtte a lélek. Ha pedig a lélek látja, hogy ezeket a kisebb dolgokat is ellenőrzik, lelkesen fogja gyakorolni őket, s az erényre vezető legapróbb lehetőséget is ki fogja használni, és a legkisebb hibát is kerülni fogja. – Ezekből a kis építőkövekből felépül egy csodálatos lelki szentély. És fordítva: Ha a lélek észreveszi, hogy a lelkiatyja elhanyagolja a kis dolgokat, ő is kezdi majd lebecsülni őket. Nem számol be róluk a gyóntatónak. Ami még rosszabb, hogy hanyaggá válik a kis dolgokban, s ahelyett, hogy előre haladna, lassan hátrafelé megy. A lélek ezt csak akkor veszi észre, ha már komolyabb dolgokba esik, és ilyenkor felmerül a kérdés – ki a hibás? A lélek vagy a gyóntató, vagyis a lelki vezető? Itt inkább a lelki vezetőről beszélek. Úgy vélem, a hibát a meggondolatlan lelki vezető terhére kell írni. A lélek csupán annyiban hibás, hogy maga választotta a lelki vezetőjét. A jó lelki vezető elvezetheti Isten útján a lelket egészen a szentség magaslatára. (Faustina 937)

A léleknek hosszabb ideig forrón kell imádkoznia lelki vezetőért, s kérnie kell Istent, hogy Ő maga válasszon részére megfelelő vezetőt. Ami Istennel kezdődött – az isteni lesz, ami pusztán emberi kezdeményezésből indul – az emberi marad. Az Isten az Ő irgalmasságában megsegíti a lelket – maga választ számára jó vezetőt, a léleknek pedig világosságot ad, hogy felismerje, ki az, aki előtt ki kell tárulkoznia lelke legtitkosabb mélyéig, ahogyan Jézus előtt. Ha a lélek jól megfontolja, és megállapítja, hogy mindezt Isten intézte így, buzgón kérjen az Istentől kellő világosságot is lelki vezetőjének lelke felismerésére. Ne változtassa meg lelki vezetőjét, csak ha erre komoly oka van. Ahogyan a lelki vezető megválasztása előtt is sokat és forrón imádkozott Isten akaratának a felismeréséért, úgy akkor is, ha változtatni akar, buzgón kell imádkoznia, a felismerésért, valóban Isten akarata-e, hogy elhagyja a régi vezetőjét, s újat keressen. Ha a változtatással kapcsolatban nem látja világosan Isten akaratát, ne változtasson, mert a lélek egyedül nem sokra megy. A sátán pedig csak arra vár, hogy a szentségre törekvő lélek saját magára hagyatkozzék, mert ebben az esetben szóba sem jöhet, hogy el is jut oda. (Faustina 938)

Jóval több szent lélek lenne, ha több tapasztalt és szent lelki vezető lenne. Sok, őszintén szentségre törekvő lélek egyedül nem boldogul, s ha a megpróbáltatás ideje eljön, letér a tökéletesség útjáról. (Faustina 940)

„Most pedig megmondom, mi a legfontosabb részedre: a lelkiatyáddal szembeni korlátlan bizalom. Ha ezzel a kegyelemmel nem az én utasításaim szerint élsz, elveszem tőled, egyedül maradsz, és minden ismert kínod újra visszatér. Nem tetszik nekem, ha nem használod ki az alkalmat, hogy lásd őt, és beszélj vele. Tudd meg, nagy kegyelem az, ha lelki vezetőt adok egy léleknek. Sokan kérik ezt tőlem, de nem adom meg mindenkinek ezt a kegyelmet. Abban a pillanatban, hogy lelkiatyaként adtam őt neked, új világossággal is megajándékoztam, hogy könnyen felismerje és megerősítse lelkedet.” (Faustina 1561)

21. Szolgálj másokat

Büszkeségünkben könnyen elveszíthetjük másokkal a kapcsolatot. A kényelmünk miatt aggódunk még akkor is, ha kisebb kellemetlenséget kellene elviselnünk. Elmegyünk a világban tapasztalható szenvedések mellett – hallunk ugyan róluk, de nem érintenek minket. Ha hozzánk közel állókat ér tragédia talán együtt érzünk velük, de aztán ismét magunkkal vagyunk elfoglalva. Kevés energiánk marad arra, hogy másoknak segítsünk.

Gyakorold az alázatot. Szolgálj valakit.

Jézus így tanítja szolgálatra a tanítványokat: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenki a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,43-45).

Nem az lesz az első a tanítványok közül, aki nagy hatalomra és befolyásra tesz szert, hanem aki a szolgálatban lesz az első. Jézus önmagát állítja példaként, hangsúlyozva, hogy nem azért jött a földre, hogy mások szolgálják. Pál apostol rá hivatkozik, miközben alázatra és megfontoltságra tanít:

„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,5-8).

Jézus egyenlő volt az Istennel, de nem ragaszkodott isteni mivoltához. A Biblia úgy mutatja be, mint aki folyamatosan lealacsonyítja magát – szolga, ember lesz, engedelmeskedik és kereszthalálával gúny tárgyává válik. Jézus küldetésében nincs semmi dicsőséges. Minden másokról szól. Pál arra tanít, hogy mi is így tegyünk.

Ahhoz viszont, hogy Jézushoz hasonlóvá váljunk és mi is szolgáljunk, le kell alacsonyodnunk.

Nem meglepő, hogy Jézus követői szolgákká válnak. Pál megmutatja, hogy ez mit jelent a nem hívőkkel kapcsolatban: „Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A zsidók előtt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat. A törvény alá rendeltek között a törvény alárendeltje lettem – noha magam nem vagyok a törvénynek alárendelve – csak hogy megnyerjem azokat, akik a törvény alárendeltjei. Azok közt, akikre a törvény nem vonatkozik, olyan lettem, mint aki a törvényen kívül áll – pedig nem állok Isten törvényén kívül, hanem Krisztus törvényének vagyok alárendelve – csak hogy megnyerjem a törvény alá nem rendelteket. A gyengék közt gyenge lettem, hogy megnyerjem a gyengéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.” (1Kor 9,19-22).

Pál megmutatja, milyen legyen egy szolga szíve; készségesen vállalja a kellemetlenségeket, lemond jogairól és mindent megtesz mások javára.

Miért nehéz ez?

Amikor magunkkal törődünk, könnyen elfelejtjük, hogy másoknak is szükségük van a segítségünkre, gondoskodásunkra, időnkre és figyelmünkre.

A szolgálat nehéz, mert Pálhoz hasonlóan nekünk sem kell szolgálnunk. Pál azt mondja: „magamat mindenki szolgájává tettem”. Természetünk ellenében kell cselekednünk és azt kell választanunk, hogy adunk, ahelyett hogy kapnánk.

A szolgálat nem vonzó, éppen ellenkezőleg lealacsonyító és megalázó lehet. Ritkán értékelik vagy veszik észre, ezért nagyon motiváltnak kell lennünk, hogy folytassuk. Olykor kifáradunk, kimerülten és frusztráltan végezzük. Gyakran azzal szembesülünk, hogy amit teszünk, csak egy csepp a szükség tengerében.

Hogyan segít ez az alázatban?

Pál nyíltan összekapcsolja a szolgálatot az alázattal (Fil 2,3-8). Az ok egyszerű: amikor szolgálunk, áldozatot hozunk. Lehet, hogy nem vesznek észre vagy nem mondanak érte köszönetet – de így gyakoroljuk az alázatot.

Amikor szolgálunk, helyreállítjuk a helyes rendet. Magunkra öltjük Jézus jellemét, és a minket megillető helyet foglaljuk el. Jézus azt szeretné, hogy szolgaként gondoljunk magunkra (Lk 17,7-10); ez pedig nehéz addig, amíg el nem határozzuk, hogy szolgálni szeretnénk.

Gyakorold az alázatot. Segíts mögöttes szándék nélkül. Legyél ott, ahol szükség van rád. Bátorítsd azt, aki problémákkal küzd. Támogasd, aki rászorul. Látogasd meg, aki magányos. Szabadíts fel valaki számára egy kis időt: mosogass el neki, nyírd le a füvet, vigyázz a gyerekeire. Segíts valakinek a céljai elérésében. Hallgasd meg, aki szeretné elmondani a problémáit.

Gyakorold az alázatot. Szolgálj másokat.

Ne felejts el viszont feltöltődni. A szolgálat kimerítheti az embert. Természetes, hogy ha csak adunk és adunk, nagyon kevés energiánk marad. Még Jézusnak is vissza kellett vonulnia a tömegtől, hogy újra kapcsolatba kerüljön Istennel (Mt 14,13, 14,23). Ha állandóan úgy adsz, hogy közben magadra nem gondolsz, előbb-utóbb kiégsz. Szolgálj másokat, de ne felejts el feltöltődni!

22. Kerüld az éles választ

Egy konfliktus a legrosszabbat hozhatja ki belőlünk. Megfeledkezünk a keresztény értékekről, hiszen meg kell magunkat védenünk. Előjön a büszkeségünk. A trágár szavakat viszonozni kell; indokoltnak tűnik a megtorlás. Sértve érezzük magunkat és hajlamosak vagyunk akárhogyan reagálni.

Ha ilyenkor kerüljük az éles választ, alázatot gyakorlunk.

A Biblia hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy konfrontáció esetén megfelelően válaszoljunk. „A szelíd válasz csillapítja a haragot, a sértő szó felkorbácsolja az indulatot.” (Péld 15,1). A „válasz” szó hangsúlyozza, hogy valamire feleletet adunk. Néha ezek valós sérelmek, a többségükben viszont nem. Kísértésbe esünk, hogy sokkal erősebb választ adjunk, mint az indokolt lenne. Az erősebb válasz csak olaj a tűzre, ha viszont nem reagálunk élesen, a konfliktus eszkalációját is elkerüljük.

A Szentírás megmutatja, mekkora a különbség az éles és a konfliktust kerülő válasz között.

A bírák idején Gedeon Midján ellen harcol. A győzelem után néhány honfitársa szembeszáll vele, mivel nem hívta őket segítségül a csatába:

„Mit tettél velünk? Miért nem hívtál bennünket, amikor harcba indultál Midján ellen? És hevesen vádolták őt. Ő azonban így felelt nekik: Ugyan mit tettem én hozzátok képest? Nem többet ér-e Efraim szőlőjének szürete Abíezer szüretjénél? A ti kezetekbe adta Isten Midján vezéreit, Órébet és Zeébet. Hozzátok képest mit tudtam én tenni? Amikor így beszélt, megenyhült az ellene támadt indulatuk.” (Bír 8,1-3).

Gedeon válaszában kerüli az összetűzést. Dicséri a jót, amit tettek, és közben alázatot gyakorol. Kedvesen beszél velük – pedig tehetné másként is. Ennek eredményeként az efraimiták lecsillapodnak.

Néhány évvel később Jiftach lesz a bíró Gedeon helyett. Ugyanezek az efraimiták megharagudnak rá, amiért nem hívta őket segítségül a csatába. Figyeld meg, mit mond Jiftach:

Jiftach így válaszolt nekik: „Nagy vitám volt – népemnek és nekem – és Ammon fiai szorongattak. Hívtalak benneteket, hogy segítsetek, de nem szabadítottatok ki a kezükből. Amikor láttam, hogy senki sem jön a segítségemre, kockára tettem életemet, s kivonultam Ammon fiai ellen, és az Úr kezembe adta őket. Miért vonultatok fel ma ellenem?” Jiftach összegyűjtötte Gileádból az összes férfit és harcba bocsátkozott Efraimmal. (Bír 12,2-4).

Jiftach további ellentétet provokál a vádakra adott kemény válaszával. Mind Gedeont, mind Jiftachot jogtalanul szembesítik, mégis Gedeon konfliktust kerülő válasza megakadályozza a háborút. Jiftach esete megmutatja, hogy a puszta szavak drámaian kiélezhetnek egy szembenállást.

Sámuel első könyvében szintén arról olvashatunk, hogy a konfliktust kerülő válasszal megelőzhető a tragédia. Dávid egy gazdag földbirtokos, Nábál pásztorainak védelmet biztosít. Egy idő múlva Dávid megkéri Nábált, hogy viszonzásképp adjon némi élelmet a szolgáinak. „Nábál pedig így válaszolt Dávid szolgáinak: Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Manapság sok olyan szolga van, aki elszökött urától. Talán fogjam a kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak levágtam, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, honnan valók?„ (1Sám 25,10-11). Dávid feldühödik, és embereivel Nábál ellen vonul. Ám Abigail, Nábál felesége sietve összeszed mindent, amivel Dávidot kiengesztelheti és a sereg elé siet, hogy bocsánatot kérjen. Könyörög Dávidnak, hogy kiengesztelje és így elhárítja a katasztrófát.

Sok konfliktust megelőzhetünk, ha higgadt választ adunk. Ez azonban nehéz, ha támadás ér bennünket. Kevésbé válogatjuk meg a szavainkat, amikor úgy érezzük, hogy megbántottak minket.

Hogyan segít ez az alázatban?

Amikor higgadt választ adunk, elviseljük a sérelmet. Erőt veszünk magunkon, lemondunk arról, hogy nyerjünk a vitában.

Várj egy kicsit mielőtt válaszolsz. A hirtelen választ nem gondolja át az ember. Vegyél mély lélegzetet és gondolkozz egy kicsit, mielőtt olyat mondasz, amit nehéz lesz visszavonni.

Gyakorold az alázatot. Kerüld az éles választ.

23. Engedd el

Oly könnyen felháborodunk. Nap mint nap mérgesek leszünk valami miatt, legyen az apróság vagy komolyabb dolog. Szitkozódunk és dühösek vagyunk, képtelenek túllépni a problémán. Nagy szükség van arra, hogy megtanuljuk, hogyan tegyük túl magunkat egy kellemetlenségen.

Miközben Jézus Tírusz és Szidón területén tartózkodik, egy kánaáni asszony odamegy hozzá, hogy megkérje, űzze ki a démont a lányából. Jézus először nem vesz róla tudomást. Amikor a tanítványok megkérik, hogy küldje el az asszonyt, mert már a terhükre van ezt válaszolja: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Mt 15,24). Az asszony letérdel és segítségért könyörög, mire ő csak ennyit mond: „Nem helyes elvenni a gyermekektől a kenyeret s odadobni a kiskutyáknak” (Mt 15,26). Az asszony viszont így felel: „Igen, Uram, a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.” (Mt 15,27). Jézust megérinti az asszony hite és még abban az órában meggyógyítja a lányát.

Az asszonynak több oka is lett volna arra, hogy megsértődjön. Jézus nem vesz róla tudomást, majd elutasítóan és sértően válaszol. De nem hagyja, hogy ezek eltántorítsák attól, hogy a lánya meggyógyuljon. A válaszok szíven üthetik, de túlteszi magát rajtuk. Jézus tudja: kitartása abban mutatkozik meg, hogy elfojtja a büszkeségét. Azért bánik így vele, hogy előhívja alázatát.

Néha jelentős dolgokon kell túltenni magunkat. Józsefet a testvérei féltékenységből eladják rabszolgának. Egyiptomban azonban megfejti a fáraó álmát és a fáraó a második emberré teszi az országban. Amikor testvéreivel újra találkozik, azok szóhoz sem jutnak, annyira megdöbbennek. Lehet, hogy még mindig haragszik rájuk? József azonban már túltette magát ezen. „De most ne nyugtalankodjatok és ne tegyetek magatoknak szemrehányást amiatt, hogy eladtatok. Isten azért küldött előre engem, hogy megmentsem az életeteket.” (Ter 45,5). József látja, hogy Isten testvérei gonosztettét hogyan fordította jóra, és ez hogyan vált áldássá mindannyiuk számára.

A Biblia több helyen is felhívja a figyelmet, mennyire fontos a megbocsátás. Jézus különösen hangsúlyozza: ahogyan Isten megbocsát nekünk, nekünk is meg kell bocsátanunk másoknak (Mt 18,21-35, Lk 17,3-4, Mt 6,12-15).

Ha megtanuljuk, hogyan tegyük túl magunkat a sérelmeinken, ha nem töprengünk a fájdalmakon és a csalódásokon, az alázatot gyakoroljuk.

Ne sértődj meg könnyen. Ne tartsd számon, kik és miért bosszantottak fel. Keresd annak a lehetőségét, hogy túllépj a bántalmakon. Gyakorold az alázatot, engedd el a sérelmeket.

Amikor megbántanak, kísértésbe esünk, hogy mindenkinek, akivel találkozunk, elmeséljük mi történt velünk. Ezt még akkor is megemlítjük, amikor mások a saját fájdalmaikról mesélnek – mintha egymással versenyeznénk, ki tud szomorúbb történettel előállni.

Ez senkinek sem segít.

Ha azt érezzük, hogy újra meg újra elő kell hozakodnunk a sérelmeinkkel, azok uralkodnak felettünk és itt az ideje megszabadulni tőlük. Lehet, hogy ez kellemetlenségekkel jár majd. Nem kizárt, hogy tisztáznunk kell dolgokat vagy hibákat kell beismernünk. De megéri a fáradságot, hogy hozzáfogjunk és élvezzük a szabadságot, amelyhez csak akkor jutunk hozzá, ha elengedjük a sérelmeket.

24. Hárítsd el a dicséretet

Ha megdicsérnek, különös érzés vesz erőt rajtunk, amiben ott van a büszkeség, az elégedettség és a vágy arra, hogy alázatosnak tűnjünk. Szeretnénk a dicséretet alázatosan fogadni, de emellett annak is örülnénk, ha tisztelnének és elfogadnának.

Az büszkeség pillanataiban könnyen elhárítjuk a kritikát, a dicséretet viszont szívesen hallgatjuk. Így a visszajelzésekből nem tanulunk semmit és csak még inkább öntelté válunk.

Az alázatot akkor gyakoroljuk, ha megtanuljuk elhárítani a dicséretet. Így tett több jeles bibliai személy is.

Amikor József fogoly Egyiptomban, a fáraó felszólítja, hogy értelmezze az álmát. „A fáraó ezt mondta Józsefnek: Álmot láttam, és senki sem tudja megfejteni. De hallottam rólad, hogy neked elég hallani az álmot és meg tudod fejteni. József így felelt a fáraónak: Én nem tudok semmit, de Isten kinyilvánítja a fáraónak a jó hírt.” (Ter 41,15-16). József nem hajlandó magának tulajdonítani az értelmezést; a dicséretet Istenre hárítja.

Dánielt a király hívatja, hogy értelmezze az álmát. Amikor Nebukadnezár megkérdezi tőle, hogy meg tudja-e neki mondani mit álmodott és mi az álom jelentése, Dániel világosan fogalmaz: „A titkot, amelyet a király kérdez, a bölcsek, varázslók, tudósok és jósok nem tudják megfejteni. De van Isten az égben, aki feltárja a titkokat és tudtára adja Nebukadnezár királynak, mi fog történni az utolsó időkben.” (Dán 2,27-28). Majd hozzáteszi: „Elnyertem e titok kinyilatkoztatását, nem mintha bölcsebb volnék, mint bármely más élőlény, hanem azért, hogy a megfejtésről tudomást szerezzen a király vagyis hogy megértsd elméd gondolatait.” (Dán 2,30-31). Dániel ragaszkodik ahhoz, hogy nem rendelkezik természetfeletti képességekkel. Isten az, aki ezt rajta keresztül kinyilatkoztatja.

Miért nehéz ez?

A dicséret elhárítása nehéz, mert szeretjük a tiszteletet és a hízelgést. Megerősítve érezzük magunkat, amikor halljuk.

Gyakran azért nehéz elhárítani, mert úgy érezzük, hogy megérdemeltük; megdolgoztunk a sikerért. Amikor mások dicsérnek, magunkban bólogatunk. „Ez így van, fantasztikus vagyok!”

A büszkeség dolgozik a háttérben.

Hogyan segít ez az alázatban?

Ha elhárítjuk a dicséretet, az alázatot gyakoroljuk, mivel ezáltal Istent dicsőítjük magunk helyett. Ő adott meg mindent ahhoz, hogy elérjük céljainkat. Az alázat elutasítja a büszkeséghez vezető utat és úgy dönt, hogy Istent illeti a dicséret.

A dicséretet másokra is háríthatjuk. Ritkán érünk el valamilyen eredményt mások segítsége nélkül. Mindig helyénvaló emlékeztetni azokat, akik megdicsérnek, hogy valójában több ember munkája áll a háttérben.

Gyakorold az alázatot. Találd meg a módját, hogyan hárítsd át a dicséretet mások és Isten felé. Legyél hálás, inkább dicsérj, mintsem hagyd, hogy téged dicsérjenek.

Keress olyan kifejezéseket, melyekkel a dicséretet elhárítod. Nem könnyű olyanokat találni, amelyek természetesen hangzanak. Csak néhány a sok közül:

Köszönöm szépen, de…

Tudod, hogy ez kinek az érdeme?

Nagyon kedves tőled, de…

Köszönd meg a kedves szavakat, de hárítsd el őket.

25. Uradat, Istenedet imádd

Az alázat felé tett egyik legfontosabb lépés Isten őszinte imádása.

Az Úr megígéri Dávidnak, hogy nemzetségéből örök királyságot állít fel. Erre Dávid bement, leborult az Úr előtt, és így szólt: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, s mi az én házam, hogy idáig vezettél? S ez még mind kevés volt a szemedben, Uram, Istenem, mert még ígéreteket is tettél szolgád házának a távoli időkre…”

(2Sám 7,18-19) Dávid annyira hálás és magukkal ragadják Isten szavai, hogy döbbenten imádkozik: Ki vagyok én, hogy ezt teszed velem?

Mi az ember – hogy így megbecsülöd? És ki vagyok én – hogy ilyen ígéreteket teszel nekem?

Nem Istennek van arra szüksége, hogy Őt tiszteljük, hanem nekünk.

„Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.” (ApCsel 17,24-25).

Tisztelete átformál minket és átalakítja az életünket. Kiszélesíti látókörünket, felnyitja a szemünket, és lehetővé teszi azt, ami addig elképzelhetetlennek tűnt.

Miért nehéz ez?

A legfőbb akadály, hogy elsősorban a szórakozásra összpontosítunk. Isten imádása nem szórakoztató, nem olyan, mint egy játék, film vagy hobbi. Éppen ellenkezőleg: alázatot igényel és kihívást jelent.

Ösztönösen szeretünk a figyelem középpontjában lenni. Élvezzük, hogy a vágyaink teljesülnek, és a boldogságunk az elsődleges. Isten tisztelete ezt a feje tetejére állítja. Magunk helyett Őt helyezzük a figyelem középpontjába.

Senki sem kényszerít erre, önkéntesen vállaljuk. Élhetnénk úgy is, hogy tudomást sem veszünk Róla.

Isten imádása során Őt dicsérjük, nem pedig minket dicsérnek. Erre lettünk teremtve és Ő a legméltóbb minden dicséretre.

26. Ne fecsegj

Sokat beszélünk. Esetenként azért, mert úgy érezzük, mindenképpen el kell mondanunk a gondolatainkat. Ha nem mi beszélünk, akkor majd valaki más! Túlszárnyalnak minket és learatják a babérokat! De ha felvilágosítjuk őket és megosztjuk velük a bölcsességünket, akkor kivívjuk a tiszteletüket. Még ha tisztában vagyunk is a fecsegést kísérő veszélyekkel, akkor is megszólalunk.

Az alázatot gyakoroljuk, ha a csendet választjuk.

„Aki vigyáz a szájára meg a nyelvére, megmenti életét a szorongatásoktól.” (Péld 21,23). A nyelv megzabolázása megóv a bajtól. Mindannyian megtapasztaltuk már ennek a fordítottját – amikor a szavaink bajba sodortak – de gyakran elmegyünk a megoldás mellett.

A Példabeszédek könyve rávilágít a túl sok beszéd veszélyére. „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (Péld 10,19). Sok bűn felesleges beszéddel jár. Ha nem tudjuk féken tartani a nyelvünket, ajtót nyitunk a pletykálkodás és a kritizálás démona előtt.

Szent Jakab levele felhívja a figyelmünket, mennyire ügyelnünk kell arra, hogy mit mondunk: „Lám, a hajókat is, bármilyen nagyok, bármilyen erős szelek hajtják is őket, a kis kormány oda irányítja, ahova a kormányos akarja. Ugyanígy parányi testrész a nyelv is, mégis nagy dolgokat vallhat magáénak. Nézd, milyen kicsi a tűz, és milyen nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszság világa. A nyelv az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi, lángba borítja változékony életünket, maga meg a pokoltól fogott tüzet. Mert az összes vadak, madarak, csúszómászók és tengeri állatok természetét meg lehet szelídíteni, s meg is szelídíti az emberi természet, de a nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni: az nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel. Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!” (Jak 3,4-10)

Miért nehéz ez?

Vannak gondolataink és véleményünk, melyekről azt gondoljuk, hogy náluk jobb nincs is. Meg akarjuk osztani őket. Úgy véljük, hogy szavaink segíteni fognak, ezért szabadjára engedjük őket. Vágyunk mások elismerésére, tiszteletére és figyelmére. Nyelvünk féken tartása azt jelenti, hogy lemondunk erről és ez nem könnyű.

Néha csak a beszélgetésben keletkezett űrt szeretnénk kitölteni, de a megoldás rosszul sül el. Megszámolni sem lehet, hányszor mondunk valami ostobaságot vagy bűnös dolgot egyszerűen azért, mert kifogytunk a mondanivalóból és szeretnénk elkerülni a kínos csendet.

Hogyan segít ez az alázatban?

Ha a beszéd helyett alapértelmezett hozzáállásként a csendet választjuk, akkor inkább azon fogunk gondolkozni, hogy miért is kellene megszólalnunk. Miért tartjuk olyan sokra a gondolatainkat és a szavainkat? Miért kell kéretlenül véleményt mondanunk? Kijózanító kérdések ezek.

A hallgatás segít abban is, hogy jobban odafigyeljünk másokra. „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.” (Fil 2,3). Ha így akarunk tenni, akkor hajlandónak kell lennünk meghallgatni őket. Arra kell törekednünk, hogy megismerjük a gondolataikat és a véleményüket – még akkor is, ha azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk.

A hallgatás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy mások irányítsák a beszélgetést. Lehet, hogy nem a mi témáink kerülnek elő. Megtörténhet, hogy nem tudjuk elmesélni a kedvenc történeteinket. Megeshet, hogy így nem tudjuk kibeszélni magunkat. De mindez az alázatra tanít.

Ha megzabolázzuk a nyelvünket, képesek leszünk meghallgatni másokat. Figyelni tudunk a szükségleteikre, lelkiállapotukra, a szenvedélyeikre és a csalódásaikra.

Gyakorold az alázatot. Tartogasd a gondolataidat és a véleményedet arra az esetre, amikor kérdeznek. Hagyd, hogy mások irányítsák a beszélgetést. Tegyél fel kérdéseket és tartsd vissza a saját gondolataidat. Ügyelj arra, hogy mit mondasz és meddig beszélsz.

Gyakorold az alázatot. Ne fecsegj.

Ne sértődj meg, ha nem értékelik, hogy csendben vagy.

Egy nap igyekeztem visszafogni a számat, gondosan mérlegelve a szavaimat, és hagyva, hogy mások élvezzék a figyelmet. A feleségem észre sem vette! Így még megalázóbb volt. Ekkor jöttem rá, hogy szavaim, melyeket a bölcsesség gyöngyszemeinek véltem, nagyon keveset jelentenek másoknak. Még csak nem is hiányoztak nekik! Kitűnő alkalom volt ez az alázat gyakorlására.

A hallgatás kard a lelki harcban. A fecsegő lélek soha nem jut el az életszentségre. A hallgatás kardja lemetsz mindent, ami a lélekhez akar tapadni. Érzékenyek vagyunk a szavakra, és úgy érezzük, azonnal válaszolnunk kell rájuk, s nem törődünk azzal, hogy Isten akarja-e, hogy beszéljünk. A hallgatag lélek erős. Ha kitart a hallgatásban, semmiféle kellemetlenség nem árthat neki. Képes Istennel a legbensőségesebben egyesülni, s majdnem mindig a Szentlélek sugalmazásai alatt él. A hallgatag lélekben akadály nélkül működik az Isten. (Faustina: 477)

Jelenlétemben jóakaratú emberek igaztalanul szidtak valakit, aki sírva védekezett. Jézus eközben így beszélt hozzám: „Látod, leányom, a nyelv olyan tőr, amely megsebezheti, akár meg is ölheti a lelket. „Aki felebarátját nyelvével sebzi, a kárhozat útján jár (Biblia: Aki azt mondja felebarátjának „bolond”, méltó a kárhozatra). Minden mű, ami a legkisebb bűnnel dolgozik, eleve kudarcra van ítélve – mondd meg ezt vádló gyermekeimnek.” Eszközeim ne bízzák el magukat. Ha gőgösek lesznek, felhasználom, összetöröm és eldobom őket.” Mondd meg ezt! A másikhoz pedig így szólt: „Alázattal és derűsen fogadd ezeket a megaláztatásokat, mert semmi sem hasznosabb a lélek és ártalmasabb az önszeretet számára. Én is alázatos voltam, elmélkedj erről. Alázatosság formájában akarok élni a lelkekben.” (Natália I)

27. Emlélkezz a gyökereidre

Vannak olyan dolgok múltunkban, amelyekre nem szívesen emlékszünk vissza. Egyes emlékeket még mindig szégyellünk. Kísértenek minket, és örülnénk, ha meg sem történtek volna. Szeretnénk mindörökre elfelejteni őket.

Amikor Mózes Izrael fiait a rabszolgákkal való bánásmódra tanítja, elvárja, hogy a saját rabszolgaságban szerzett tapasztalataikról megemlékezzenek: „Amikor szabadon bocsátod, ne üres kézzel küldd el, hanem lásd el bőven a nyájadból, a szérűdről és borsajtódból; adj neki abból, amivel megáldott téged Istened, az Úr! Emlékezz arra, hogy rabszolga voltál Egyiptomban, de kiváltott téged Istened, az Úr. Ezért parancsolom ezt ma neked.” (5Móz 15,14-15). Mózes a gyökereikre emlékezteti őket, hogy ne érezzék magukat jobbnak azoknál, akik a szolgáik.

Másképp viszonyulunk embertársainkhoz, ha nem felejtjük el, hogy egykor hasonló helyzetben voltunk.

Miért nehéz ez?

Nem szívesen emlékszünk vissza a gyökereinkre, mert ez kihívást jelenthet. Szégyelljük magunkat egyes tetteink miatt. Örülünk, hogy mindez már a múlté és fellélegezhetünk. Az emlékek sebeket téphetnek fel, viszont az sem jó, ha a tanulságokat elfelejtjük.

Ha túlságosan a múltra összpontosítunk, az nyomasztóvá válhat, ha pedig csak a jelenre koncentrálunk, elbizakodottá válhatunk. A gyökerekre való emlékezés azt jelenti, hogy tudatosan a régi, kellemetlen emlékekre gondolunk akkor, amikor nem vagyunk rákényszerítve.

Hogyan segít ez az alázatban?

Nem könnyen érezzük magunkat egyes helyzetekben felsőbbrendűnek, ha visszagondolunk arra, hogy egykor törékeny gyermekek voltunk. Másoktól függtünk, és védelemre szorultunk. Ha erre gondolunk, türelmesebbek leszünk azokkal, akik gyengék, szegények vagy gyámoltalanok. Nem feljebbvalóként, hanem egyenrangúként nyújtunk segítséget.

A múltba tekintés – ha megfelelően végezzük – Isten dicsőítéséhez vezet. Figyeld meg, hogyan írja le Isten Dávid történetét: „Elhoztalak a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy. Veled voltam minden vállalkozásodban és minden ellenségedet megsemmisítettem előtted. Nagy nevet szerzek neked, olyat, mint a föld nagyjaié.” (2Sám 7,8-9). Isten a gyökereire emlékezteti Dávidot – a juhok tartásával töltött időkre, a Góliát és a filiszteusok elleni harcokra, arra, amikor Saul elől menekülnie kellett.

Dávid imádságban válaszol: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam, hogy idáig vezettél? És ez még mind kevés volt a szemedben, ó Uram, Istenem, mert még ígéreteket is tettél szolgád házának a távoli időkre…” (2Sám 7,18-19).

Gyakorold az alázatot. Emlékezz a gyökereidre. Ha megteheted, beszélgess el valakivel, aki emlékszik arra, amikor kicsi voltál. Látogass el a szülővárosodba. Köszönd meg a szüleidnek mindazt, amit érted tettek, ha van rá még lehetőséged.

Ne felejtsd el, honnan jöttél. Gondolj arra, miként kellett életed különböző szakaszaiban küzdened. Emlékezz azokra, akik türelmesek voltak veled. Emlékezz arra, amikor Isten ellen lázadtál. Adj hálát, amiért megmentett bűneidtől és saját magadtól. Gondolkozz el azon, hogy hol vagy most, és hogyan juttatott el ide az Isten.

Gyakorold az alázatot. Emlékezz a gyökereidre.

28. Vedd észre Isten ajándékait

Sokszor vagyunk nyugtalanok és elégedetlenek. Úgy véljük, hogy csak akkor leszünk boldogok, ha ez vagy az teljesülni fog. Ha megtanulnak a gyerekek rendet rakni maguk után, ha kiröpülnek a családi fészekből, ha több pénzünk lesz – akkor majd elégedettek leszünk.

A reklámok azt üzenik, hogy nyomorúságos az életünk, mert hiányzik belőle valamilyen termék vagy szolgáltatás. A közösségi média azt sugallja, hogy minden ismerősünk élete nagyszerű. Mi viszont úgy érezzük, mindig hiányzik valami, ami elválaszt a boldogságtól.

Ez a nyugtalanság átterjedhet a lelki életünkre is, ahol elégedetlenek leszünk azzal, amit Istentől kaptunk.

Az alázat megtanít arra, hogy észrevegyük Isten ajándékait.

A börtönből Pál ezt írja a filippieknek: „Megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,11-13).

Mindig vannak olyan dolgok, amelyek cseppet sem ideálisak, és olyanok is, amelyeknek örülni tudunk. Ha tökéletes körülményekre várunk, sohasem leszünk elégedettek.

Elégedettek lehetünk olyan életszínvonallal is, amely messze elmarad attól, amit általában elvárnak. De ha arra összpontosítunk, hogy egyre többet és még többet szerezzünk, sohasem leszünk megelégedve semmivel.

Miért nehéz ez?

Megszoktuk, hogy ajándékokat kapunk Istentől és azt hisszük, hogy sokkal többet érdemlünk – ez pedig nyugtalanná tesz minket.

Amikor unatkozunk, arra gondolunk, hogy valamilyen változás mindent jobbá tenne. Nem vesszük észre a jót az életünkben, mert másokra koncentrálunk. Összehasonlítjuk magunkat velük, és irigykedünk. Nem vagyunk benne biztosak, hogy megérdemlik amijük van, arról viszont meg vagyunk győződve, hogy mi igen. Nehéz észrevenni Isten ajándékait, amikor a kerítés túloldalán annyi érdekesség látható.

Hogyan segít ez az alázatban?

Büszkeségünk azt súgja, hogy megérdemlünk mindent, amiről csak álmodhatunk. Megérdemeljük, hogy minden akadály elháruljon előlünk, hogy soha ne érjen kellemetlenség, mindenki kedveljen minket és soha semmiben ne szenvedjünk hiányt. Ki élt már ilyen életet? Ahhoz, hogy megtörjük a büszkeségnek ezt a sugallatát, észre kell vennünk Isten ajándékait.

Az egyik ajándékot felbontva könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy azt megérdemeltük és jár nekünk. A másikat kicsomagolva viszont arra, hogy Isten igazságtalanul hagyta, sőt egyenesen rám mérte ezt a csapást, nem törődik velem, haragszik rám vagy gyűlöl engem. Bizony, tudunk rossz választ adni mindkét ajándékra…

Ez ellen csak az véd, ha alázatot gyakorlunk, azaz elfogadjuk Isten akaratát, azt, hogy ez az Ő terve, amelyet nem láthatunk át. Tudatosítjuk, hogy a jót nem érdemeltük meg és nem jár nekünk, de ha mégis megkaptuk, akkor hálásan megköszönjük. A másik oldalon pedig a kellemetlen dolgot fogadjuk el, melynek célját nem ismerjük és megérteni sem tudjuk. Sőt még az is meglehet, hogy sohasem tudjuk meg, miért történt velünk. De az is megeshet, hogy Isten egyszer megmutatja, hogy az, amit annak idején tragédiaként éltünk át miért történt és hálásak leszünk érte.

Isten az általa elrendelt feladatainkhoz nem csak a talentumainkat adja, hanem a keresztjeinket is. Meg kell tanulnunk talentumaink felismerését és szeretetét, de ugyanúgy a keresztjeinkét is.

Ha ezt megtanuljuk, akkor hálásak leszünk értük, szeretnénk megköszönni őket és dicsérni azt, akitől származnak. Arra emlékeztetnek minket, hogy nem a boldogságunk fontos az életben. Isten kielégíti a szükségleteinket, de nem ígér folyamatos kényelmet. Nagyobb tervei vannak velünk. Fejlődésünkhöz gyakran fájdalmakra és kihívásokra van szükség. Alázatot akkor gyakorlunk, ha Istentől a jót és a rosszat egyaránt elfogadjuk.

Gyakorold az alázatot. Mit tett Isten az életedben? Vedd számba ajándékait.

29. Helyezz másokat előtérbe

Szeretjük, ha figyelnek ránk és sikeresnek tartanak. A hírnévből és a tiszteletből sohasem elég. Kevés dolog nehezebb annál, hogy átengedjük másoknak az elismerést. És mégis, az alázat megkívánja, hogy másokat helyezzünk előtérbe.

Jézus fellépése előtt Keresztelő Jánoshoz tömegek özönlenek a pusztába, hogy megkeresztelkedjenek. Népszerűsége azonban egy pillanatra sem vezeti félre, folyamatosan Jézusra mutat, önmagát a háttérbe szorítva: „Aki a nyomomba lép, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját.” (Mk 1,7). Amikor a jeruzsálemi zsidók küldöttsége megérkezik, hogy tisztázzák kilétét, tagadja, hogy ő lenne a Krisztus, Illés vagy a próféta. (Jn 1,19-21) Csak ennyit mond magáról: „A pusztában kiáltó hangja vagyok” (Jn 1,23).

Nincs is nagyobb kihívás, mint amikor Jézus tanítványainak száma kezdi meghaladni János tanítványainak a számát (Jn 4,1). János azonban elutasítja, hogy emiatt rivalizálás legyen közöttük: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,30) Tudja, hogy hol van a helye.

Különös figyelmet kell erre a mondatra fordítanunk: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” János a saját kárára helyezi Jézust az előtérbe. Jézus küldetése nagyobb, mint az övé, de őt ez nem fenyegeti. Amikor Jézus növekszik, János öröme is növekszik. Ez az alázat.

Miért nehéz ez?

Szeretünk reflektorfényben lenni. Szeretjük, ha elismernek minket, különösen akkor, amikor úgy érezzük, hogy felelősek vagyunk valamiért. Sokunk számára semmi sem kellemetlenebb annál, mint amikor megfosztanak minket a megérdemelt elismeréstől. Ha szándékosan másokra tereljük a figyelmet és saját teljesítményünket a háttérbe helyezzük, akkor gyakran megengedjük, hogy igazságtalanság történjen.

Nehéz másokra hárítani a figyelmet, mert könnyen féltékennyé válunk. Lehet, hogy sohasem részesülünk majd abban az elismerésben, amit most átengedünk. A büszkeségünk tiltakozik ez ellen.

Hogyan segít ez az alázatban?

János kijelentése alapján, miszerint „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” a háttérbe szorulunk. A feladatunk mindössze annyi, hogy másokat helyezzünk előtérbe. Az alázat abban rejlik, ha elfogadjuk a mellékszerepet és nem ragaszkodunk az elismeréshez.

Ha másokra irányítjuk a reflektorfényt, akkor a cél kerül a középpontba, nem pedig mi. A bibliai példa ezt hangsúlyozza: János Isten országával foglalkozik, nem pedig önmagával.

Amikor másokat helyezünk előtérbe, eloszlatjuk az irigységet. Megtanuljuk megkeresni bennük a jót és abban, amit tesznek, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, miért nem érdemlik meg a figyelmet.

Minderre azért is szükség lenne, mivel van fontosabb is a saját örömünknél és elismerésünknél. Eljön majd az idő, amikor háttérbe szorulunk – akár a korunk akár a jelentéktelenségünk miatt. Miért ne tanulnánk meg ezt már most elfogadni? Ha már most megosztjuk a terhet (és az ezzel járó elismerést), felkészítjük a következő generációt arra, hogy megtalálja a helyét és felnőjön az új szerephez. Ez a folyamat elengedhetetlen a munkahely, a család és az egyház számára.

Gyakorold az alázatot. Helyezz másokat előtérbe.

Fel kell készülnünk azonban arra, hogy nem mindenki viselkedik majd úgy, ahogyan feltételezzük. Rendkívül bosszantó lehet, amikor másokra hárítjuk a dicséretet, ők pedig mindezt úgy veszik, hogy megérdemelték. Már eddig is úgy vélték, hogy jobbak nálunk – most pedig örülnek, hogy ezt végre elismertük. Megalázó tapasztalat lehet ez, olyan, amire talán nem is számítunk.

Ezenkívül nem mindenki szereti a figyelmet. Van, akinek nem tetszik, ha értékeljük vagy megdicsérjük. Előfordulhat, hogy megpróbálja elterelni a dicséretet, mert szeretne a háttérben maradni (ld. 22. fejezet). Bármi legyen is ennek az oka, törekedjünk arra, hogy megismerjük, mit szeretne és közben csendben bátorítsuk abban, amit végez.

30. Tanulj meg várakozni

Egy olyan utazás, amely száz évvel ezelőtt egy hétig tartott volna, ma már csak néhány órába telik. Bárkivel, bármikor kommunikálhatunk az egész világon. Egy könyvet sem kell kinyitnunk ahhoz, hogy rövid idő alatt információkhoz jussunk. Van instant kakaópor, instant kávé, sőt instant leves is.

De valami elveszett a nagy rohanásban. Ahelyett, hogy a modern technika csodái lenyűgöznének minket, unjuk őket. És ha valamilyen kívánságunk nem teljesül azonnal, dühösek és ingerlékenyek leszünk. Elveszítettük azt a képességünket, hogy várni tudjunk valamire.

Gyakorold az alázatot. Tanulj meg várakozni.

Az Ószövetség szereplői várnak Istenre, hogy beteljesítse a nekik tett ígéreteit. Ábrahám évtizedekig vár és vándorol, mielőtt meglátja a megígért gyermeket. Dávid hosszú éveket vár, mielőtt király lesz, ahogyan azt Isten megígérte neki. Izrael évszázadokkal az után érkezik az Ígéret Földjére, hogy megkapta az ígéretet.

Ha a Biblia szereplőinek évekig kellett várniuk az igazságosságra, a megváltásra, és arra, hogy Isten beteljesítse ígéreteit, mennyivel inkább képesnek kellene lennünk arra, hogy kivárjuk azt a kis időt, amíg megérkezik a pizza vagy ismét van internet!

Egy sor dolog tanít arra, hogy türelmesek legyünk. A földműves képtelen a növények fejlődését siettetni és a szülő sem tudja a gyerekek növekedését előrébb hozni. Vannak dolgok, amelyekhez időre van szükség és arra, hogy a türelem erényét gyakoroljuk.

Miért nehéz ez?

A várakozás nehéz, mert kellemetlen és gyakran határozatlan időre szól. A kellemetlenségeket el tudjuk viselni, ha biztosítékot kapunk arra, hogy rövid ideig tartanak, de a határozatlan ideig tartó várakozás megviseli az idegeinket. Egy 20 perces dugót még elviselünk, de ha azt halljuk, hogy a sor több kilométer hosszú, akkor kétségbeesünk.

Nincs mindig magyarázat arra, miért kell várakoznunk. Ha azt látjuk, hogy mások is ott állnak, végigálljuk a sort, de kiborulunk akkor, ha fogalmunk sincs arról, miért nincs internet. Sok helyzet az életben – és a lelki dolgokban is – megköveteli a várakozást úgy, hogy közben nem tudjuk, miért kell várnunk.

A várakozás különösen nehéz akkor, amikor olyan embereket látunk, akiknek nem kell várni. Elfogadjuk, hogy éveken keresztül dolgoznunk kell és spórolnunk, hogy saját lakásunk legyen, de felháborodunk, amikor azt látjuk, hogy valaki gazdag családba születik és semmire sem kell várnia, hogy megkapjon valamit. Folyamatosan másokhoz hasonlítjuk magunkat és amikor azt vesszük észre, hogy nekünk várakoznunk kell, másoknak viszont nem, a várakozás sokkal nehezebb.

Hogyan segít ez az alázatban?

A várakozás segít abban, hogy felismerjük a korlátainkat. Vannak olyan helyzetek, amelyekben nem mi irányítunk. Nem nyomhatunk meg egy gombot, és nem gyorsíthatjuk fel azt, amit szeretnénk. Nem vagyunk tehetetlenek, de vannak korlátaink.

Gyakorold az alázatot. Használd ki az alkalmakat, amikor várakoznod kell, mint lehetőséget arra, hogy az alázatot gyakorold.

Gyakorold az alázatot. Tanulj meg várakozni.

Rájöttem, hogy a türelemben rejlik a legnagyobb hatalom. Látom, hogy a türelem mindig győzelmet arat, ha nem is azonnal. A győzelem sokszor csak évek múltán mutatkozik meg. A türelem szelídséggel párosul. (Faustina 1514)

31. Csak nem én vagyok az, Uram?

Az utolsó vacsorán Jézus megrendítő dolgot közöl a tanítványokkal: „Bizony, bizony mondom nektek, egyikőtök elárul engem.” (Mt 26,21). A teremben döbbenet uralkodik. „Erre igen elszomorodtak, és sorra megkérdezték: „Csak nem én vagyok az, Uram?”. (Mt 26,22). Most mind a tizenkettőnek fel kell tennie a kérdést: Lehet, hogy rólam beszél?

Amikor a Szentírás leírja és elítéli a büszkeséget, a cél nem az, hogy jobban érezzük magunkat, mert Isten olyan emberek felett mond ítéletet, akiket nem kedvelünk. Az a cél, hogy a tanítványok mellé üljünk és mi is megkérdezzük: Csak nem én vagyok az, Uram? Lehet, hogy rólam beszél?

A büszkeség alattomos. Megalázzuk magunkat Isten előtt, de aztán büszkék leszünk arra, hogy alázatosak vagyunk, és ismét ott vagyunk, ahol voltunk. Foglalkozunk a büszkeségünkkel, majd azt vesszük észre, hogy az új formát ölt, és ismét rájövünk, hogy szükségünk van az alázatra. Visszatekintünk a múltba, amikor alázatosnak éreztük magunkat, de nem ismerjük fel, hogy most már talán máshol vagyunk.

Alkalmam volt olyan emberekhez szólni és prédikálni, akiknek a büszkeséggel voltak problémái. Ezt mindenki felismerte – őket kivéve. Aztán abban a szürreális élményben volt részem, amikor egy büszke ember a büszkeségről szóló prédikációmat kritizálta. Az irónia az, hogy közben én is a saját büszkeségem áldozatává váltam. Még akkor is, amikor a büszkeségről prédikáltam büszke embereknek, akik erre büszkén reagáltak. Elborzadtam attól, hogyan állnak a témához és a saját gőgömet mutattam ki. És ez így megy tovább.

Valahogyan folyamatosan alábecsüljük a büszkeség erejét és kifinomult természetét. Ezt a gordiuszi csomót vágja át ez az egyszerű, súlyos kérdés: Csak nem én vagyok az, Uram? Lehet, hogy rólam beszél?

Mi itt a lényeg?

A büszke emberek elviselhetetlenek, de ugyanakkor sérülékenyek is. A büszke szívben felütheti fejét a féltékenység, a harag és a romlottság. De ami még ennél is rosszabb, hogy senki sem beszélhet velük erről, mert túl büszkék ahhoz, hogy másokat meghallgassanak. Az alázat nem egy elvont, önfejlesztő dolog: rendkívül nagy szükségünk van rá.

Ahhoz, hogy a büszkeség szorításán lazítani tudjunk, fel kell ismernünk azokat a területeket, ahol uralkodik. Az eddigiek során végigvettük megnyilvánulásának formáit: az önzést, a lekezelő magatartást, a hiúságot, a panaszkodást és a türelmetlenséget. Ezek mindenkinél egyedi módon nyilvánulnak meg. Remélem, hogy az itt leírtak segítenek abban, hogy tudatosítani tudjuk a saját büszkeségünk megnyilvánulásait. Lehet, hogy másokban ezt könnyebben észrevesszük – de óvakodjunk attól, hogy lekezelően bánjunk velük! Az itt leírtak ereje abban rejlik, hogy hajlandóak vagyunk-e magunkban meglátni a büszkeséget és azt gyökerestül kiirtani.

Egyes gyakorlatok segíthetnek abban, hogy visszaszorítsuk a büszkeségünket és az alázat felé haladjunk. Nem lehet azonban végleg kipipálni, folyamatosan alkalmazni kell őket. Vannak olyanok, amelyek könnyebben mennek, mások viszont komoly kihívást jelentenek. Ne tántorítson el, ha valamelyik nehezedre esik. Ez valószínűleg azt jelzi, hogy valamilyen gondot kell megoldani.

Az alázat csak a gyakorlatban működik. Az itt leírt tanácsok úgy segítenek, hogy felhívják figyelmet egy problémára. Fegyelmezik a gondolkodásunkat és a viselkedésünket, hogy összhangban legyünk Isten elvárásaival. Ha büszkeségünket a nevén nevezzük és rendszeresen küzdünk ellene, kis győzelmeket arathatunk. Egy kicsit erősebbek leszünk és jobban hozzászokunk a szolgálathoz. Kevésbé leszünk önzőek és kevésbé ragaszkodunk a jogainkhoz.

Mit teszel ma azért, hogy alázatosabb legyél?

32. Sohasem tűnik el

A kertészek tudják, hogy egyes növényekkel nagyon óvatosnak kell lenni. Jobban jár az ember, ha soha nem ülteti ezeket a kertjébe, mivel elterjednek, a többi növényt elnyomják, majd végül ők nőnek mindenhol. Sok ilyen növény létezik, de talán egyik sem annyira veszélyes és gyönyörű, mint a bálványfa. Ez a csodálatos fa a kert számára végzetes. Egykor dísznövényként ültették, de rájöttek, mekkora csapást jelent még a távolabbi környék számára is. Gyökérzetén keresztül elszívja a tápanyagokat más növények elől, hatalmasra nő, árnyékában alig marad meg valami. Sarjai mindenhol megjelennek és magvait a szél messzire repíti. Kiirtani nem lehet, a legkisebb gyökérdarabból újra nő a teljes fa.

Azok azonban, akik felveszik vele a harcot rájönnek, hogy mégis vissza lehet szorítani. Ha egyszer alaposan megtisztítják tőle a területet, akkor lehet ott ültetni bármit. Csak arra kell ügyelni, hogy ha valahol megjelenik egy hajtása, akkor azt azonnal gyökerestől el kell távolítani.

A büszkeséget nem ülteti senki, ott van az mindenkiben. Kiirtani lehetetlen, de ha egyszer komolyan nekilátsz annak, hogy felszámolod, megtisztíthatod a kertedet. A munkának azonban folyamatosnak kell lenni; soha nem ér véget.

33. Nehezebb lehet, mint gondolnád

Kicsit később részt vettem egy lelkigyakorlaton és emlékszem, hogy bárhol voltam is – egyedül imádkozva a szobámban vagy a kápolnában, az előadás alatt, vagy a beszélgetések idején – szakadatlanul azt mondta nekem: „Foglald el az utolsó helyet. Húzódj vissza. Maradj csendben.” Ez egyre világosabbá vált. És egyre sürgetőbbé; végül elkezdtem kérni Istent, hogy adja meg nekem az alázatnak ezt a formáját. Láthatóan ez volt az egyetlen dolog, amit tennem kellett.

Ez 1981 augusztusában történt. Több, mint négy évvel az után, hogy megkaptam a Szentlélek keresztségét. Mint minden nyáron, vidéken voltunk, és a ház tele volt: két lányunk, férjük, gyerekeik. Mindegyikük hívott barátokat, s ott voltak, mint mindig, a férjem üzleti partnerei is.

Minden reggel elismertem imámban, mennyire híjával vagyok az alázatnak, és kértem Istent, hogy töltsön el vele.

Egyik nap – röviddel azután, hogy elkezdtem kérni Istentől az alázat adományát, amikor mindannyian összegyűltünk kávézni a teraszon, férjem élcelődéseinek a céltáblájává tett. Az egész család, a barátok és a vendégek előtt. Nem volt kellemes. De már jól meggyökereztem a minden körülmények közti hálaadásban, beleértve a kissé éles élcelődést is. Addig a percig, amíg be nem jelentette, hogy aznap este egy üzletember érkezik a feleségével, s mindenki előtt rá nem bízta Joälle-re, legidősebb lányunkra a feladatot: „Fogadod X urat és feleségét az állomáson. Olyan jól tudod csinálni! Anyád nem képes az ilyesmit megfelelően intézni. Különösképpen a férfival légy figyelmes.”

Isten veled dicsőítés és hálaadás! Isten veled lelki békém! Hallgattam. De nagyon láthatóan, nagyon hallhatóan hallgattam, s a bensőm forrongott a felháborodástól.

Amikor elhagytam a teraszt, hogy látogatást tegyek a szomszéd faluban, mintha gombóc lett volna a torkomban. A kormánynál végre szabad utat engedtem felháborodásomnak, amely fojtogatott és szorongatott. Ugyanakkor valóságos csata kezdődött bennem: Nem kell ennyire megsértődnöm. Meg kell bocsátanom neki. Hálát kell adnom.

S hiába mondtam köszönetet az ajkammal azért a botrányos viselkedésért, amellyel a férjem nyilvánosan megalázott, nem lett jobb. Még Nee barátom emlékezetes mondata, amely oly sokszor felszabadított – „Ne felejtsd el, hogy minden sértődöttség, minden harag egyetlen oka rejtett szereteted önmagad iránt” – most hatástalan maradt. A gombóc, a felháborodás, a halálos önszeretet fojtogatott.

Aztán egy kanyarban hirtelen visszaemlékeztem a reggeli imámra.

Mit kértem?

Alázatot.

Kitört belőlem a nevetés. Isten meghallgatott, én pedig most visszautasítom, amit kértem. Abban a pillanatban a gyomorgörcsöm megszűnt, Isten békéje és öröme ismét elárasztott.

Isten mindig válaszol imáinkra. De nem mindig úgy, ahogyan mi várjuk. Az a baj, hogy nem is tudjuk mindig igazán, mit kértünk. Ő azonban ismeri a teljes tartalmát annak, amit kérünk. Minden árnyalatát és a szavak minden „összetevőjét”.

Megtanultam, hogy nem lehet az alázatot elnyerni, ha nem fogadjuk el, hogy megaláztatás érjen.

(Paulette Boudet: Ez nem a te harcod)

34. Merd kérni

Az a lélek, aki a tökéletességre törekszik, nem tudja megkerülni, hogy az alázatban fejlődjön. Az alázat gyakorlatai azonban előbb-utóbb abba a téves képzetbe ringathatnak, hogy már elértük a célt. Pedig az első fejezetben éppen arról volt szó: aki azt gondolja, hogy alázatos, az biztosan nem az.

Úton vagyunk. Aki azt hiszi, hogy célba ért, az rosszul hiszi. A büszkeség alattomos. Megalázzuk magunkat Isten előtt, de aztán büszkék leszünk arra, hogy alázatosak vagyunk, és ismét ott vagyunk, ahol voltunk.

Hogy ezt elkerüljük, tegyük fel magunknak a kérdést: „Csak nem én vagyok az, Uram? Lehet, hogy rólam beszél?” Viszont lehet, hogy ennyi nem elég. Mert igen, már megint pontosan rólam van szó.

Ekkor nincs más hátra, mint azt kérni, hogy Isten „tegyen helyre minket”: mutassa meg, milyenek vagyunk az Ő szemével nézve.

Nem árt, ha tudjuk: esetenként kevés fájdalmasabb dolog létezik ennél. Ehhez ugyanis gyakran valamilyen külső megaláztatáson keresztül vezet az út, de történhet a lélek mélyén is, amikor Isten felfedi a lélek nyomorúságát. A lélek ekkor látja a hiányosságait, azt, hogy még mennyit fejlődhet és a célnak a közelében sincs.

Lisieux-i Kis Szent Teréz magát olyan kismadárhoz hasonlítja, amely vágyakozva nézi a felette köröző sasokat és arról álmodozik, hogy egyszer ő is hasonló lehet hozzájuk. Léteznek magasban köröző sasok. Szentek, akiknek szentségét elismerte az egyház. De ők sem mentesültek attól, hogy időnként a „helyükre tették őket”. Sőt éppen ez volt fejlődésüknek az egyik mozgatórugója. Az pedig, hogy ez rendkívüli fájdalommal járhat, bizonyítja, mennyire hatékony eszközről van szó.

Gyakorold az alázatot. Ne félj azt kérni, hogy Isten „tegyen helyre”, mutassa meg a lelked állapotát, hogy az Ő szemein keresztül láthasd magad. Világítson rá a büszkeségedre, az önteltségedre, önsajnálatodra vagy éppen a képmutatásodra.

Semmi sem jobb a lélek részére, mint a megaláztatások. A megvetettségben rejlik a boldogság titka; ha egy lélek rájön arra, hogy önmagától csak semmi, és csupa nyomorúság, s minden, ami benne jó, Isten ajándéka; mikor a lélek mindazt, ami benne van, ingyenes adománynak érzi, csak a hiábavalóságot és a nyomorúságot tulajdonítja magának, nyomorúsága állandóan alázatban tartja Isten méltósága előtt; Isten pedig, aki látja a léleknek ezt az állapotát, további kegyelmekkel fogja elhalmozni. Ha egy lélek elmélyed nyomorúsága mélységében, Isten mindenhatóságával fel fogja emelni. Ha valamely lélek itt a földön igazán boldog – nos, ez csupán a valóban alázatos lélek lehet. Eleinte ettől nagyon szenved az önszeretet, de bátor kitartással elnyeri Istentől a belátás kegyelmét, s fel tudja ismerni saját nyomorúságát és a világ csalóka voltát. Egyedül csak Isten van a szívében. Az alázatos lélek nem bízik önmagában, hanem minden bizalmát Istenbe helyezi. Isten megvédi őt, s maga avatkozik be az ügyeibe. Ekkor a lélek eljut a legmagasabb boldogságra, amit senki sem tud megérteni. (Faustina 593)

35. Tanulj a legjobbaktól – Porres Szent Márton

Minden területen vannak olyanok, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Sokkal jobbak a többieknél, ezért leginkább tőlük lehet tanulni. Az alázatban sincs ez másképp. Igaz, hogy nincsenek sokan, de többnyire vannak a környezetünkben akik alázatosak, vagy legalábbis inkább azok, mint mi. Sokat tanulhatunk tőlük.

És bár elismerés illeti őket, a csúcsot általában nem ők jelentik. Az egyház azért avatott szentté világiakat és egyháziakat, mert valamilyen területen követendő példát mutattak és mutatnak ma is. Szó esett arról, hogy olyan szent egy sem volt, aki ne lett volna alázatos. Mégis, egyesek ezen a területen a többiek fölé nőttek.

Aquinói Szent Tamást gyakran ábrázolják úgy, hogy egyik kezében egy nagy könyvet (az általa írt Summa Theologiae-t), másik kezében egy templomot tart (a katolikus egyházat), a mellkasán pedig egy nap díszeleg (arra utalva, ahogyan megvilágosít minket). Mit kezdjünk viszont egy szenttel, akinek a kezében seprű van, lábai előtt pedig egy kutya, macska valamint egy egér látható? De ne ítélj a látszat alapján, az ő története maga a megélt alázat.

Porres Szent Márton (1569-1639) Peruban született egy rabszolgaként dolgozó néger nő és egy spanyol nemesember gyermekeként, aki nem volt házas az anyjával, és egy ideig nem is ismerte el Mártont a fiaként. A legalacsonyabb társadalmi réteghez tartozott: mulatt volt, azaz néger és fehér bőrű szülők gyermeke. Akkoriban Közép-Amerikában ez nem faji megbélyegzést, hanem nagyon alacsony társadalmi réteghez való tartozást jelentett. A spanyol gyarmatokon ugyanis a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger és az utolsó helyen a mulatt.

Borbélymesterséget és gyógyszerészeti ismereteket tanult (korának borbélyai orvosként, fogorvosként és gyógyszerészként is dolgoztak). Munkájában hamarosan népszerűvé vált, a sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő betegek szívesen keresték fel a fiatal, segítőkész Mártont.

A domonkosokhoz szeretett volna csatlakozni és felvételét kérte az ottani kolostorba. Az elöljáró az első percben a tudtára adta: befogadják, de számítania kell arra, hogy a bőrszíne miatt nem lehet se pap, se teljes jogú segítő testvér. Meg kell elégednie azzal, hogy szolgaként alkalmazzák és csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Az elöljáró tudta, hogy nem ez illetné őt, de az érvényben levő előírások értelmében nem tehetett mást. Márton tudatában volt a sérelemnek, az ereiben csörgedező spanyol vér tiltakozott is ez ellen, amikor szaktudására és népszerűségére gondolt. Mégis legyőzte indulatait és elhatározta, hogy ilyen körülmények között is a felvételét kéri.

Szent Mártont annyira szerették a körülötte élők, hogy számtalan anekdota kering az életéről. Rengeteg történet szól például az állatok iránti szeretetéről és az állatoknak iránta érzett szeretetéről. Számunkra azonban sokkal érdekesebbek azok, melyek az alázatát mutatják be.

Az egyik történet például azt meséli el, hogyan mászott fel Szent Anselm hegyének csúcsára miközben némán tűrte, hogy a bőrszíne miatt sértegetik és imádkozott azokért, akik ezt tették vele.

Miután felvették a közösségbe, a kolostort valóságos kórházzá alakította. Etnikai származásától függetlenül minden beteget ellátott; voltak közöttük őslakosok, spanyolok és feketék. Sőt odáig jutott, hogy ha már nem volt hely máshol, egy beteget a saját ágyába fektetett.

A sötét bőrű Mártont időnként még a kolostorban is mulatt kutyának hívták. Márton azonban sohasem vágott vissza; csak vállat vont és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy bántalmazóival cserébe jót tegyen. Amikor a barátai emiatt értetlenkedésüknek adtak hangot, így válaszolt: “Csak azt mondják, ami igaz.”

A legmegrendítőbb történet arról szól, hogy egy idős, beteg papot ápolt, akinek hamarosan amputálni kellett volna a lábát. A pap szidalmazni kezdte és mulatt ebnek nevezte; talán megirigyelte Márton fiatalságát vagy egészségét. Egy szemtanú szerint Márton csak mosolygott, amikor elment. Mivel tudomására jutott, hogy a pap nagyon szereti a kapribogyóval fűszerezett salátát, másnap azt vitt neki. Miután a pap megkóstolta az ételt, Márton bocsánatáért könyörgött és az eset után a lába meggyógyult.

Megszámlálhatatlan csodát tulajdonítanak neki, ám a legnagyobb csoda alázatossága volt. Szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt. Vezeklései, szigorú életvitele, a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás felemésztették energiáit, tífuszban megbetegedett. 1639. november 3-án halt meg a Hiszekegy imádkozása közben.

Márton megbocsátotta a legdurvább sértéseket, mivel meggyőződése szerint a saját bűnei miatt sokkal súlyosabb büntetéseket érdemelt volna. Az ő példája álljon előttünk, ha hozzá hasonlóan súlyos igazságtalanságokkal vagy akár kisebbekkel szembesülünk, hogy képesek legyünk megmászni az alázat hegyét.

Gyakorold az alázatot.

Ha sértegetnek vagy megbántanak gondolkozz el azon, hogyan tudnál cserébe valamilyen kedvességet tenni – akár névtelenül is. Bárhogy alakuljon a dolog, biztos lehetsz abban, hogy Porres Szent Márton mosolyogva néz le rád a mennyből.

36. Tanulj a legjobbaktól - Kis Szent Teréz

Lisieux-i Kis Szent Teréz (1873-1897) nem véletlenül lett egyike a legnépszerűbb szenteknek. Módszere a „kis út” lényegében azt jelentette, hogy az egyszerű, kis lehetőségek kihasználására törekedett. Álljon itt néhány példa önéletrajzából arra, hogyan gyakorolta ő az alázatot – mivel a legjobbaktól lehet a leginkább tanulni.

Visszaemlékezem egy jócselekedetre, amelyet a jó Isten sugallt nekem, még újonc koromban. Csekélység volt, de a mi Atyánk, aki lát a rejtekben, aki sokkal inkább a szándékot s nem a tett nagyságát nézi, már megadta a jutalmamat, nem várva a jövendő életre. Ez abban az időben volt, mikor Szent Péterről nevezett nővérünk még járt a kórusba és az ebédlőbe. Az esti imánál előttem foglalt helyet: 6 óra előtt 10 perccel egy nővérnek kellett vállalnia a kényelmetlenséget, hogy őt az ebédlőbe vezesse, mert az ápolónőknek túl sok betegük volt akkoriban ahhoz, hogy érte jöhessenek. Nehezemre esett, hogy rászánjam magam erre a kis szolgálatra, mert tudtam, hogy nem könnyű ennek a szegény Szent Péterről nevezett nővérnek a megelégedésére lenni; annyira szenvedett, hogy nem szerette a vezetőjét változtatni. Azonban nem akartam elszalasztani egy ilyen szép alkalmat, emlékezve, hogy mit mondott Jézus: „Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, azt nekem teszitek.” Nagyon alázatosan felajánlottam tehát, hogy vezetem: de nem ment minden bajlódás nélkül, hogy elfogadja a szolgálataimat! Végre munkához láttam és annyi jóakarat volt bennem, hogy tökéletes sikert arattam.

Esténként, mikor láttam, hogy a Szent Péterről nevezett nővérem rázza a homokóráját, már tudtam, hogy ez azt jelenti: induljunk! Hihetetlen, hogy mennyi körülményességgel járt ez a számomra, különösen kezdetben; ennek dacára azonnal elindultam, és ezután valóságos ceremónia kezdődött. A padot egy bizonyos módon kellett elmozdítani és vinni, főleg nem sietni, utána következett a séta. Arról volt szó, hogy követni kell a szegény beteget s az övénél fogva tartani; ezt a tőlem telhető legnagyobb gyengédséggel tettem, de ha sajnálatos módon rosszul lépett, rögtön úgy érezte, hogy nem tartom erősen és hogy el fog esni. – „Ó, Istenem! Ön túl gyorsan megy, összetöröm magam.” Ha megpróbáltam még lassabban menni – „De jöjjön hát utánam! Nem érzem a kezét, elengedett, el fogok esni, megmondtam, túl fiatal ahhoz, hogy engem vezessen.” Végre megérkeztünk baj nélkül az ebédlőhöz: ott más nehézségek jöttek. Le kellett ültetni és ügyesen bánni vele, nehogy megbántsam, majd fel kellett hajtani a kézelőit (szintén egy bizonyos módon) azután már szabad voltam, elmehettem. Szegény nyomorék kezeivel, úgy, ahogy tudta, a csészéjébe aprította a kenyerét. Csakhamar észrevettem ezt, és egy estén sem hagytam ott úgy, hogy ezt a kis szolgálatot ne tettem volna meg neki. Mivel nem kérte tőlem, nagyon meghatotta a figyelmességem és ezzel az eszközzel, anélkül, hogy tudatosan választottam volna, egészen a kegyeibe férkőztem, főleg pedig (később tudtam csak meg) azzal, hogy miután felvágtam a kenyerét, távozásom előtt a legszebb mosolyommal mosolyogtam rá.

Kedves Anyám, talán csodálkozik rajta, hogy leírom önnek ezt a kis szeretetgyakorlatot, ami oly régen volt már. Ha megtettem, ez azért van, mert érzem, hogy énekelnem kell miatta az Úr irgalmát; Ő kegyes volt és úgy hagyta meg nekem az emlékét, mint valami illatszert, amely arra ösztönöz, hogy gyakoroljam a szeretetet. Néha visszaemlékszem egyes részletekre s ezek olyanok lelkemnek, mint valami tavaszi szellő. Eszembe jut közülük az egyik: Egy téli estén szokás szerint teljesítettem az én kis tisztemet, hideg volt, éjszaka volt… hirtelen a távolból egy hangszer dallamos hangját hallottam s akkor fényesen kivilágított szalont képzeltem magam elé, minden aranyozástól ragyog, elegánsan öltözött fiatal leányok kölcsönösen bókokat és társaságbeli udvariasságokat mondanak egymásnak; azután tekintetem a szegény betegre esett, akit támogattam; dallam helyett időről-időre panaszos nyögését hallgattam és aranyozások helyett a mi szigorú kolostorunk tégláit láttam, amelyeket alig világított meg valami gyengén pislákoló fény. Nem tudnám kifejezni, hogy mi ment végbe a lelkemben, annyit tudok, hogy az Úr az igazság sugaraival világította be, amelyek annyira felülmúlták a földi ünnepélyek ragyogását, hogy hihetetlenül boldog voltam … Ó, ezer évnyi világi ünnep élvezetéért sem adnék oda tíz olyan percet, amilyent az én alázatos szeretetszolgálatomra használtam fel… Ha már szenvedésben, küzdelmek között is, arra gondolva, hogy a jó Isten elvett minket a világtól, lehet egy pillanatnyi olyan boldogságot érezni, amely felülmúlja a föld minden boldogságát, milyen lesz majd a Mennyben, ahol látni fogjuk, örök ujjongásban, örök nyugalomban, hogy milyen páratlan kegyelemben részesített bennünket az Úr, mikor arra választott ki, hogy az Ő házában lakjunk, amely valóságos előcsarnoka a Mennyországnak …

Nem mindig ilyen kitörő ujjongással gyakoroltam a szeretetet, de szerzetesi életem kezdetén Jézus éreztetni akarta velem, hogy milyen édes őt látni Jegyeseinek a lelkében; amikor Szent Péterről nevezett nővéremet is vezetgettem, annyi szeretettel tettem, hogy többet még akkor sem tudtam volna tenni, ha Jézust magát kellett volna vezetnem. Ahogy az imént is mondtam, drága Anyám, a szeretet gyakorlása nem volt mindig ilyen édes a számomra; hogy bebizonyítsam önnek, elmondom egypár apró küzdelmemet; bizonyára mosolyogni fog rajta. Az esti imánál sokáig egy olyan nővér előtt ültem, akinek furcsa szenvedélye volt és úgy hiszem, sok megvilágosítása, mert ritkán használt csak könyvet. Mihelyt ez a nővér megérkezett, különös kis zaj keletkezett, amely hasonló volt ahhoz, mikor az ember két kagylót egymáshoz dörzsöl. Csak én vettem ezt észre, mert különösen jó fülem van (néha egy kissé túlságosan is jó!). Hogy ez a kis zaj mennyire a terhemre volt, Anyám, ki se tudom mondani: nagy kedvem lett volna rá, hogy odafordítsam a fejemet és ránézzek a bűnösre, aki bizonyára nem volt tudatában rossz szokásának; ez lett volna az egyetlen mód arra, hogy észbe kapjon, de a szívem mélyén éreztem, hogy jobb ezt elszenvedni a jó Isten szeretetéért, és azért, hogy ne okozzak fájdalmat a nővérnek… Nyugodt maradtam tehát, igyekeztem egyesülni a jó Istennel, elfelejteni a kis zajt… minden hiába, éreztem, hogy elönt a veríték és arra kényszerültem, hogy egyszerűen a szenvedésemmel imádkozzam, de szenvedve is igyekeztem, hogy azt ne ingerülten, hanem örömben és békében tegyem, legalábbis a lelkem mélyén. Ekkor megpróbáltam megszeretni az annyira kellemetlen kis zajt; ahelyett, hogy igyekeztem volna nem meghallani, arra irányítottam a figyelmemet, hogy minél jobban halljam, mintha csak elragadó hangverseny lett volna és egész imám (mely nem a nyugalom imája volt) úgy telt el, hogy ezt a hangversenyt ajánlottam fel Jézusnak.

Egy másik alkalommal egy olyan nővérrel voltam szemben a mosodában, aki annyiszor fröccsentette a piszkos vizet az arcomba, ahányszor csak felemelte a padján a zsebkendőket; az első mozdulatom az volt, hogy hátralépjek, megtörölve arcomat, s így megmutassam a nővérnek, aki lelocsolt, hogy szívességet tenne, ha nyugton maradna, de azonnal arra gondoltam, hogy igen ostoba lennék, ha visszautasítanám a kincseket, melyeket oly bőkezűen osztogatnak nekem és nagyon ügyeltem, nehogy a vívódás meglátszódjon rajtam. Minden erőmet összeszedtem, hogy kívánjam, bár kapnék minél több piszkos vizet, úgy hogy a végén valóban megkívántam a meghintésnek ezt az új fajtáját s megígértem magamnak, hogy máskor is visszajövök erre a szerencsés helyre, ahol annyi kincset kaptam.

Kedves Anyám, láthatja, hogy nagyon kicsi lélek vagyok, aki csak nagyon kis dolgokat tud felajánlani a Jó Istennek, de azért még gyakran megesik, hogy elvesztegetem ezeket a kis áldozatokat, amelyek annyi békét adnak a léleknek. Ez sem kedvetlenít el, elviselem, hogy egy kicsit kevesebb a békém, és megpróbálok a következő alkalommal éberebb lenni. (Lisieux-i Kis Szent Teréz Önéletrajza)

Gyakorod az alázatot.

Ha vannak a környezetedben olyanok, akik szemmel láthatóan nálad többet tudnak felmutatni az alázat terén, akkor igyekezz tőlük tanulni. Nézz szét ezen kívül az igazán nagyok hagyatékában. Bár a Faustina vagy Natália naplót, vagy éppen Kis Szent Teréz Önéletrajzát végigolvasni hatalmas vállalkozásnak tűnhet, mégis érdemes elgondolkozni azon, cserébe mit kaphatunk. Már mindegyiket átolvasva az a véleményem, hogy nagyon sokat.

37. Tanulj a legjobbaktól – Árpádházi Szent Margit

Milyen furcsa egy olyan világban, ahol celebek pár percnyi hírnévért egymás sarkát letaposva tolonganak arról olvasni, hogy volt egyszer egy királylány, aki ennél nagyságrendekkel többet csak úgy az ablakon kidobott. És hogy ezzel együtt még mi mindent, arról ne is beszéljünk.

Olyan ez, mintha nem is lenne igaz. Mindenki vágyálmáról lemondani – de miért is? Csak mert komolyan vette, amit Jézus a tanítványoknak mondott?

„Mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, az eljövendő világban pedig örök életet. (Mk 10, 28-30)

A tettei azt mutatják, hogy komolyan vette ezeket a szavakat. Ez volt élete nagy lehetősége – és ő élt vele.

Margitot (1242-1270) édesapja, IV. Béla király felajánlotta Istennek és lányát hároméves korában a veszprémi domonkos nővérekre bízta. A Megváltó és Szűz Mária megalkuvás nélküli szeretete, a vezeklés, a betegek gondozása, ápolása, a szeretet önfeláldozó tetteinek gyakorlása jellemezte a rendet. Margit is ebben a szellemben nevelkedett.

A tatárjárás után az ország újjáépítése során Istennek hálából és lánya számára emelt IV. Béla kolostort a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére a Margit-szigeten. Margit tíz éves korában került át az új kolostorba. Életének vezérelve három egyszerű szabály köré épült: Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, meg nem ítélni.

Elveit tetteiben is megélte: A konyhán a szolgáknak főzött, tálakat, fazekakat mosogatott, halakat pikkelyezett még télen is, amikor a nagy hidegben bőre felhasadozott és a kezei vérezni kezdtek. Seperte a konyhát, fát cipelt a hátán, vizet hordott a Dunából. Éjszaka a betegekre felügyelt, haláluk esetén a temetésben segédkezett és úgy siratta őket, mintha valamely rokona halt volna meg.

Magától értetődő volt számára a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás és az utálatot gerjesztő betegek szolgálatában való kitartás. Gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon a királylányt tiszteljék. Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a fulladástól a szentté avatási akták szerint így tanúskodott: „Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.” A legalacsonyabb rendű munkát is szívesen végezte és a legrosszabb ruhákban járt. Ruháit maradék rongyokból foltozta, nem élt a királyi pompa lehetőségével. A Szent Margit Legenda megemlíti, hogy a sárból szedett ki posztódarabokat és azzal foltozta meg a köntösét.

Margit hűségesen kitartott Isten szeretete mellett, pedig több alkalma lett volna visszalépni. Édesapja több házassági ajánlattal is megkereste és ezek mellett azt a lehetőséget is felajánlotta, hogy felmentsék fogadalma alól. Margit mindezekre nemet mondott. Olyan fejedelmeket utasított vissza, mint II. Ottokár cseh vagy Anjou Károly szicíliai király. Ezzel együtt szívén viselte az ország sorsát és nem feledkezett meg hazájáról sem. Életét fogadalmával megerősítve atyja akaratának megfelelően Magyarországért ajánlotta.

A sok munka és nélkülözés miatt szervezete legyengült, súlyos beteg lett. Tizenkét napi szenvedés után 1270. január 18-án halt meg a szigeti kolostorban. Fiatalon, huszonnyolc évesen adta át lelkét az Úrnak.

38. Példaképünk és legfőbb közbenjárónk – a Szűzanya

A Boldogságos Szűz első a szentek között. Minden erény, így az alázat példaképe is. Jézus kijelentésének, miszerint “aki megalázza magát, azt felmagasztalják” (Mt 23,12) legékesebb bizonyítéka éppen saját édesanyjának az esete. Mária az évszázadok során számos megtisztelő címet kapott: hívjuk Őt az Egyház Anyjának, a Menny Királynőjének de legmagasztosabb az Isten Anyja elnevezés. Minden kegyelem közvetítőjeként az alázatért is Ő a közbenjárónk, hozzá kell fordulnunk, ha e téren fejlődni akarunk.

Montforti Szent Grignon Lajos: “A tökéletes Mária-Tisztelet” c. könyvében így ír róla:

A Szentlélek Szűz Máriával, hűséges jegyesével közölte kimondhatatlan adományait. Megválasztotta mindannak kiosztójává, aminek birtokában van, úgyhogy minden ajándékát és kegyelmét annak osztogatja, akinek akarja és akkor, amikor jónak látja. Nincs mennyei adomány, amely ne menne keresztül az Ő szűzi kezén, mert Isten akarata az, hogy minden jóban Mária által részesüljünk. Így kell a Legfelségesebbtől meggazdagítva, felmagasztalva és megtisztelve lennie Annak, aki alázatosságból egész életén át szegény, megalázott és elrejtett kívánt lenni és semmiségének mélységébe merült. Ez az Egyház és a szentatyák tanítása és véleménye.

Szűz Mária a mennyben parancsol az angyaloknak és üdvözülteknek. Mélységes alázata jutalmául Isten megadta Neki a teljhatalmat és megbízatást, hogy az üres trónusokat, melyekről a lázadó angyalok kevélységük miatt lebuktak, szentekkel töltse meg. Isten, aki az alázatosakat felmagasztalja azt akarja, hogy az ég, a föld és a pokol, akár tetszik, akár nem, meghajoljon az alázatos Szűz parancsai előtt, kit az ég és föld uralkodónőjévé, seregei parancsnokává, kegyelmei kiosztójává, az emberi nem helyreállítójává; az emberek közbenjárójává, Isten ellenségeinek elpusztítójává, dicsőségének és diadalainak hűséges társnőjévé tett.

Őt rendelte legfelségesebb kincsei egyedüli kincstárnokává, kegyelmei egyedüli kiosztójává, hogy azt tüntesse ki, emelje fel és tegye gazdaggá, akit akar, hogy a mennybe vezető keskeny úton azt vezesse, akit akar, és minden nehézség ellenére annak nyissa meg az élet kapuját akinek csak akarja.

Isten egyedül Máriának adta át az isteni szeretet kincstárának kulcsait és egyedül Őt hatalmazta fel arra, hogy a tökéletesség legfenségesebb és legrejtettebb útjain járjon és azokon másokat vezessen.

A legnagyobb szentek, a kegyelemben és erényben leggazdagabb lelkek törekednek majd leginkább arra, hogy a Boldogságos Szűzhöz imádkozzanak, jelenlétében járjanak, hogy Őt, mint legtökéletesebb példaképet kövessék és hathatós segítségében részesüljenek.

Amint az Atyaisten hatalmat adott Neki egyszülött Fia fölött, úgy hatalmat adott Neki fogadott gyermekei felett is; mégpedig nem csupán azok teste fölött, aminek csak kevés jelentősége lenne, hanem lelkük felett is.

Azt mondottam, ez a világ vége felé lesz így éspedig hamar, mert a Magasságbelinek szentséges Anyjával együttesen előbb nagy szenteket kell nevelnie. Ezek a nagy szentek annyira felülmúlják szentségben a többi szent túlnyomó részét, mint ahogyan Libanon cédrusai túlnövik az alacsony bokrokat.

Figyeld meg jól, amit mondok, hogy a szentek Szűz Máriában alakulnak. Ugyanis nagy a különbség a között, ha egy szobrot kalapáccsal és vésővel alakítunk ki, vagy azt egyszerűen formába öntjük. A szobrászok sokat fáradoznak, hogy formáikat az előző módon alakítsák, és sok időre is van szükségük. Az utóbbi módon azonban kevés fáradsággal és rövid időn belül elkészítik azt. Szent Ágoston Isten formájának nevezi Szűz Máriát. „Ha Téged Isten formájának nevezlek, méltó vagy arra.” Forma, mely istenek alakítására és formálására való. Akit ebbe a formába öntenek, az gyorsan alakul és formálódik Jézus Krisztusba és Jézus Krisztus beléje. Kevés fáradsággal és rövid időn belül Istenné lesz, mivel ugyanabba a formába öntik, mely egy Istent alakított ki.

De ne feledd, hogy csak ami felolvadt és alakítható, azt lehet formába önteni, vagyis szét kell rombolnod, fel kell olvasztanod magadban a régi Ádámot, hogy Szűz Máriában az új Ádám lehess.

A választottak megtudják, hogy Szűz Mária a legrövidebb és a leginkább tökéletes út, amelyen Jézushoz juthatunk. Ezért testestül-lelkestül, minden fenntartás nélkül átadják magukat Neki, hogy általa ugyancsak feltétlenül Jézusé legyenek.

Gyakorold az alázatot. Kérd a szentek, de mindenekelőtt az első szent, égi édesanyánk közbenjárását minden ügyedben. Ne támaszkodj a saját erődre – csúnya bukás lehet a vége. Használj ki minden segítséget – sokszor még így sem könnyű.

39. Lépj feljebb – kettős nagykilenced

Az elmúlt századokban a tudomány rohamosan fejlődött. Olyan technikai csodák eredményeit élvezhetjük, amelyekről elődeink nem is álmodhattak. Mai életszínvonalunk a királyoknak sem adatott meg – elég csak egy élelmiszer-áruház kínálatára, a fogászati kezelésekre vagy a szórakoztató elektronikára gondolni.

Kevés szó esik azonban arról, hogy az idő múlásával egy másik terület is szépen gyarapodott: a szentek hagyatékaként ma már egyedülálló kincsekhez férhetünk hozzá.

Bár Natália nővért nem avatták szentté, egyik öröksége a kettős nagykilenced is közéjük tartozik. A kilenced ígéretei közül a 27.-ik így hangzik: „A tökéletességre törekvők kiváltságképpen elnyerik Anyám fő erényeit: az alázatosságot, a tisztaságot és a szeretetet.”

Kár lenne kihagyni ezt a lehetőséget, hiszen nem csak az alázatról van szó; annál sokkal többről.

Arról, hogy a kilencedet pontosan hogyan kell végezni, a neten több helyen is olvashatsz.

Bár elsőre nem tűnik annak, mégis meredek lépcsőfok ez: kilenc hónapon keresztül időt kell rá szánni minden első pénteken és első szombaton. Nem egy egyszerű dolog, amit gyorsan magad mögött tudhatsz –sokkal több annál. Rajta keresztül azonban új szint nyílhat meg.

40. Az alázat fokozatai

Loyolai Szent Ignác az alázatnak három fokozatát különbözteti meg.

Az első fokozatot akkor érjük el, ha Isten parancsait betartjuk és teljes erőnkkel azon vagyunk, hogy ne kövessünk el halálos bűnt.

A második fokozat az előzőn túl nem csak a halálos, hanem a bocsánatos bűnök kerülését is feltételezi. Ezen felül arra törekszük, hogy minden tettünk a lehető leginkább megfeleljen Isten akaratának. Elhatárolódunk továbbá egy sor olyan apróságtól, melynek szerepe mindössze annyi, hogy életünket valamilyen szinten jobbá vagy könnyebbé tegye, de nem különösebben fontos (kedvenc ételek, szokások pl. nassolás stb.).

Az alázat harmadik fokozata magába foglalja az előző kettőt. Ez a fokozat arról szól, hogy az ember lehetőségeinek a maximumát szeretné elérni. Aki ezt a szintet választja, az előtt a követendő példa Krisztus tökéletes alázata. Nem egyszerűen csak elszakadunk a kényelemtől, a hírnévtől és lehetőség szerint mindentől, ami az életet kellemesebbé teszi, hanem tudatosan a kényelem nélküli, megaláztatásokkal és nehézségekkel teli utat választjuk.

Faustina nővér naplója a szenvedés és megvetettség három szintjét mutatja be:

„Ezután a kereszten láttam az Úr Jézust. Midőn Jézus a kereszten függött, egy sereg más lelket is megpillantottam körülötte, kik éppúgy keresztre voltak feszítve, mint Ő. És megláttam a lelkek második és harmadik csoportját is. A második csoport nem volt keresztre feszítve, hanem a lelkek szorosan kezükben tartották a keresztet; a harmadik csoport se keresztre nem volt feszítve, se nem szorították kezükben keresztjüket, hanem magukkal vonszolták azt, s elégedetlenek voltak. Jézus azt mondta: ,,Nézd a szenvedésben és a megvetésben hozzám hasonló lelkeket! Ezek a dicsőségben is hasonlók lesznek hozzám. Akik kevésbé hasonlítanak rám a szenvedésben és a megvetésben, azok a dicsőségben is kevésbé fognak hasonlítani.” (Faustina 446)

A harmadik csoportba tartozók elutasítják Isten akaratát.

Akik keresztjüket szorosan a kezükben tartják, azok többé-kevésbé elfogadják, hogy a sajátjuk helyett az isteni akarat érvényesüljön. Itt azonban véget is ér a történet. Ennyit tesznek, nem többet, viszont ez még nem a tökéletes odaadás.

Ha az alázatot felsőfokon szeretnénk gyakorolni vagy más szóval Isten akaratát szívvel-lélekkel szeretnénk teljesíteni, akkor a szabad akaratunkat keresztre kell feszítenünk, amely ellen emberi természetünk tiltakozik. Ez egy más dimenzió, nagyon ritkán látjuk azt, hogy valaki valóban ezt teszi. Nem az átlag keresztény hozzáállás, messze nem az. De az elismerése sem akármilyen:

„Az Úr tudomásomra hozta azt is, mily felfoghatatlan dicsőség vár arra a lélekre, aki itt a földön a szenvedő Jézusra hasonlít. Dicsőségében is hasonló lesz Jézus dicsőségéhez. A mennyei Atya annyiban dicsőíti meg és ismeri el a mi lelkünket, amennyiben meglátja bennünk a szent Fiához való hasonlatosságot. Felfogtam, hogy ez a Jézussal való azonosulás itt a földön adatott meg nekünk. Tiszta, ártatlan lelkeket látok, akiken kitölti Isten igazságosságát. Ezek áldozati lelkek, akik fenntartják a világot. Kiegészítik, ami még hiányzik Jézus szenvedéséből. Ritkák az ilyen lelkek. Rendkívül örülök, hogy Isten megengedte nekem, hogy megismerhettem ilyeneket.” (Faustina 604)

Akárcsak a nyelvtudásban – megannyi területen van alap-, közép- és felsőfok. Az alázat felső szintjén sok minden egészen más megvilágításba kerül, mint amit eddig neki tulajdonítottunk. A kényelem és egy sor kellemes dolog a háttérbe szorul, helyüket a lemondás és a szenvedés foglalják el.

„… mindig a legtökéletesebbre kell törekedni és az embernek el kell felejtenie önmagát. Beláttam, hogy a tökéletességnek sok fokozata van és minden lélek szabad a tekintetben, hogy megfeleljen az Úr ajánlatainak és érte keveset vagy sokat tegyen; röviden: az általa megkívánt áldozatok közül válasszon.” (Klemm Nándor: Lisieuxi Szent Teréz „KIS ÚT”-ja)

Az utolsó oldal lassan véget ér, de eljön a nap, amikor úgy érzed, más tanácsra lenne szükséged, mint az itt elhangzottak.

Soha nem lesz olyan könyv, amely az összes olyan helyzetre útmutatót adna, amelyben az alázatot gyakorolni lehet vagy kellene. Viszont az itt leírtak gyakorlása során kialakulhat egy olyan hozzáállás, amely megsúgja, hogy ekkor mi a teendő. Csak kérni kell, hogy tudd, akkor majd mit tegyél.

„Mert aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak majd.” (Lk 11,6)

Bár magától értetődőnek tűnik mégis fontos hangsúlyozni, hogy alázatban csak akkor lehet fejlődni, ha azt akarjuk is. Mégpedig minden nap. Ha egész nap ott van a gondolataid között, hogy mit tehetnél tökéletesebben, még inkább úgy, ahogyan azt Isten tőled elvárná, akkor látni fogod, hogy nagyon sok mindent. Nem kell nagy dolgokra törekedni. A 36.-ik fejezetben szó esett arról, hogy az egyik legnagyobb szent, Kis Szent Teréz „kis útjának” lényege éppen az volt, hogy a kicsi, hétköznapi lehetőségeket igyekezett kihasználni. Ha el tudod érni, hogy nem azt kérdezed: „Miért pont én csináljam? Ez miért épp az én dolgom?” Ha ehelyett képes vagy azt mondani: „Köszönöm, hogy megtehetem.” – akkor látni fogod, hogy minden egyes unalmas hétköznap egy aranybánya, számtalan alkalommal. Hiszen már nem arra gondolsz, hogy ennek itt mi haszna lesz, hanem arra, amit Jézus mondott: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön.” (Mt 6, 19). Fejlődni csak ilyen hozzáállással lehet. Természetes hogy ez nem megy könnyen, főleg nem az elején. De ha komolyan gondolod, hogy ezen az úton elindulsz, akkor tudnod kell: másképp nemigen fog menni. Sőt biztosan nem. És főleg nem úgy, hogy a saját erődre próbálsz támaszkodni.

Van még egy, amit érdemes megemlíteni. Nem csak az fontos, hogy mit teszel, hanem az is, hogyan. Kis Szent Teréz ebben nagy mester volt. Apró kis cselekedeteit olyan kedvesen hajtotta végre, hogy szinte megduplázta azok értékét. Természetes, hogy ez így nem mindig és nem mindegyikünknek megy. Függhet attól, mennyire vagyunk fáradtak, milyen a hangulatunk és egy sor egyéb dologtól. De nem az a lényeg, hogy képes legyél mindent tökéletesen kivitelezni, hanem hogy tégy meg mindent, ami tőled telik.

Az alázat hegyének megmászása minden, csak nem könnyű feladat. Sokkal könnyebb lecsúszni a büszkeség völgyébe, ahol vad és állatias törvények uralkodnak. Kérd Istent, és Ő biztosítani fogja a szükséges felszerelést, sőt ezen felül földi és égi vezetőket is a rendelkezésedre bocsát, hogy biztosan eljuthass a csúcsra.

Az alábbi forrásokból merítettem:

Kovacsics Mária Natália: Natália Nővér Naplója I, II, III

St. Faustyna Kowalska: Fausztina Nővér Naplója

Mária Simma: Élményeim a szenvedő lelkekkel

Jacob Hudgins: Humility Practice

Dr. Prince William: How to Build Humility

Christopher A. Hutchinson: Rediscovering Humility: Why the Way Up is Down

Kevin Vost: Humble Strength: The Eye Opening Benefits of Humility

Paulette Boudet: Ez nem a te harcod

Lisieux-i Kis Szent Teréz Önéletrajza

Klemm Nándor: Lisieuxi Szent Teréz „KIS ÚT”-ja

Montforti Szent Grignon Lajos: A tökéletes Mária-Tisztelet

Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok

index.hu

napiremeny.blog.hu

archiv.katolikus.hu/szentek

Felajánlás-kilenced

Jézus szól hozzád ebben az imában:

1. nap

Miért zavarod össze magad azzal, hogy aggódsz? Hagyd rám az ügyeid intézését, az aggódást, és minden békés lesz. Őszintén mondom neked, hogy a számomra való igaz, vakon történő, teljes önátadás és felajánlás minden cselekedete azt a hatást váltja ki, amelyre vágysz, és megold minden nehéz helyzetet.